A pedagógiai munka nehézségéről, valamint a problémák leküzdésére alkalmazható lehetőségekről Gyurics Éva osztálytanítót, a Stephens-Sarlós Program tanácsadóját kérdeztem. 

— Harmincnyolc éve tanítok, de úgy érzem, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Kislányként is tanítottam mindent, amit csak lehetett, még a virágokat is. Gyerekkori álmom vált valóra, amikor diplomáztam, de a pályaválasztáskor az ember hajlamos csak a szépet látni. Így volt ez velem is. A tanítói hivatás csodálatosnak tűnt — és az is. Az évek során azonban azt is megtapasztaltam, hogy mennyi nehézség jár vele. Mégis azt mondhatom, szerencsés vagyok. Kiváló tanáraim voltak, akiktől valódi tudást és példát kaptam, ami ritka és nagy ajándék. Tanítóként mindenhez kell érteni — az irodalomhoz, képzőművészethez, zenéhez, biológiához, földrajzhoz, történelemhez, társadalomtudományokhoz, kommunikációhoz, emellett belekóstoltam a drámapedagógiába is. Kipróbálhattam magam osztatlan és összevont tagozatokon, kisegítő felső tagozaton, az alsó tagozaton, mindeközben pedig rádióztam is. A beszéd, a kommunikáció külön területként is vonzott, így ebből is sokat tanultam. Számos továbbképzésen is részt vettem, például Debrecenben az Ady Akadémián, Csíkszeredán a Bolyai Nyári Akadémián, Celldömölkön az Apáczai Kiadó továbbképzésein — a kiadó könyvei pedig később a közvetítésemmel kerültek Vajdaságba. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy jól megpatkoltam magam, és sokáig úgy éreztem, lubickolok a hivatásomban. Aztán észrevettem, hogy ez kezd megszűnni. A generációs különbségek nőttek, nehezebb lett a közös nevező megtalálása. Megjelent az inklúzió, ami által olyan gyerekekkel kellett dolgoznunk, akikre senki nem készített fel bennünket. Éreztem, hogy az értékrend is megváltozott. A tudás ma már nem tűnik hatalomnak. A tanító már nem az elsődleges információforrás, a gyerekek máshonnan, főként az internetről szerzik meg az ismereteiket. A pedagógiai szakszolgálatok sem olyanok már, mint régen. Kezdőként még kaptunk építő jellegű tanácsokat, mára ez az adminisztrációra redukálódott. Papírokat gyártunk, miközben a lényegről egyre kevesebb szó esik. Az informatikai kihívások sem kerülték el a generációmat, tanfolyamokra jártunk, hogy lépést tartsunk. Nehéz volt, de megcsináltuk, mert a tanító nem adja fel. Még akkor sem, ha már nem ugyanaz, mint régen.

Gyurics Éva

* Nemrégiben előadást tartott a topolyai könyvtárban a tanulási és viselkedési nehézségekről. Ezekről a problémákról mit mondana el?

— Amikor megakadtam az említett lubickolásban, gondolkodtam, mi lehet annak az oka, s megerősítést vártam. Steigervald Krisztián Generációk harca című könyve rávilágított, hogy a generációs szakadék valóban nagy kihívás. Emellett az inklúzió is új helyzeteket teremtett: olyan gyerekek érkeztek az osztályba, akik korábban kisegítő tagozatra jártak. Mi, tanítók pedig szembesültünk azzal, hogy ezeknek a gyerekeknek a fejlesztése is a feladatunk lett. A pályám elején tanulási zavarokkal — diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia — találkoztam, melyek differenciált módszerekkel kezelhetők voltak. Az utóbbi időben viszont a megkésett beszédfejlődés okozta hátrány vált gyakoribbá, ami nemcsak tanulási, hanem szociális problémákat is okoz. A mozgáskoordinációs gondok is gyakoriak, de sajnos kevés szülő él a fejlesztés lehetőségével. A legnagyobb csoport a szorongó gyerekeké — viselkedésük visszafogott, nem szeretnek versenyezni, szenzorosan túlérzékenyek, vagy éppen ellenkezőleg, ingerkeresők. Ezek az állapotok mély gyökerekből fakadhatnak, egészen a magzati korig visszavezethetők. Az ADHD-val és autizmussal élő gyerekek is egyre gyakrabban jelennek meg. Egy autista kislány története számomra különösen meghatározó volt: megtanított türelemre, toleranciára, rugalmasságra és elfogadásra. Sokszor úgy tartottam órát, hogy mutogattam a táblára, a jobb kezemmel pedig simogattam a hátát, míg az ölemben ült. Később kislabdát helyeztünk a fiókomba, amivel le tudta nyugtatni magát. Másodikban már beszélgetni tudtunk, később középiskolát is végzett. Ez a közös előrelépés számomra szakmai csúcspont.

Előadás a topolyai Juhász Erzsébet Könyvtárban

* Hogyan hallott a Stephens-Sarlós Programról, és mit kell tudnunk róla?

— A modern világban természetesen én is gyakran keresek megoldásokat az interneten, így bukkantam rá A Stephens-Sarlós Program — Továbblépés megrekedt egészségi, tanulási, viselkedési és kommunikációs problémákból című könyvre. Bár korábban többször is találkoztam a címmel, csak később mélyültem el benne igazán. Véletlenek sora által jutottam el Sarlós Erzsébet pécsi előadására, ott vásároltam meg a könyvet. A programra való jelentkezés szigorú előfeltételekhez volt kötve: megfelelő végzettségre, részletes kérdőívre, motivációs levélre volt szükség. Rettentően izgultam, éppen ezért még nagyobb öröm volt, amikor bekerültem. Az online képzés 90 órás volt, a tananyag 10 részből állt, és 22 modult tartalmazott szinkron és aszinkron formában. Minden tananyag végén tesztet kellett kitöltenünk, majd ezt követte a 30 órás gyakorlati rész háromnapos, intenzív, budapesti képzés keretében. Ott, a Ferencvárosi Művelődési Központ tornatermében 3 fős csoportokban egymáson gyakoroltuk a tanultakat. Ekkor jött a személyes döbbenetem: néhány csecsemőkori reflex nálam is aktív volt. Kiderült, ezek akár felnőttkorban is visszatérhetnek trauma hatására, gyermekeknél pedig sokszor fennmaradnak. Ha ezek a reflexek hároméves kor után is jelen vannak, az súlyosabb gondokhoz vezethet — például tanulási vagy viselkedési zavarokhoz. A módszer lényege, hogy speciális mozgások segítségével hatunk az idegrendszerre. Minden reflexhez saját, célzott leépítő mozgássor tartozik. A foglalkozások során először felmérjük, hogy a 14 alapreflex közül melyek aktívak még. Ha a probléma valóban ezekből ered, 3-4 hónap rendszeres gyakorlás után akár 30—50%-os javulás is elérhető. Sarlós Erzsébet mintegy 5000 gyermekkel dolgozott a doktori kutatása során — tapasztalatai alapján a kulcs a mindennapos gyakorlás, napi 3-4 gyakorlat. A képzés elvégzése után kétnyelvű tanúsítványt kaptunk, mely Magyarországon magánpraxis indítására is feljogosít. Jelenleg az iskolai munkámba próbálom beépíteni ezeket a gyakorlatokat — különösen mozgásos foglalkozásokon. Egy második osztályos, autista kisfiúval rendszeresen dolgozunk, az édesanyja nagyon elkötelezett, így már most látszik a fejlődés. Egy másik, tanulási nehézségekkel küzdő diákom esetében a tanulmányi eredményei javultak, bár írás-olvasás terén még van mit tenni. Emellett egy négy és fél éves kislánynál a szorongás oldásával próbálkozunk. Ez a módszer nemcsak gyermekeknél, de időseknél is sikerrel alkalmazható. Vannak csoportos foglalkozások is, ahol nem célzottan, hanem általánosan mozgatjuk meg az összes reflexet. A program népszerűsége is mutatja a jelentőségét: amikor jelentkeztem, hatszoros túljelentkezés volt. Azóta a szerző két mesekönyvet is kiadott, melyek segítségével a szülők otthon is alkalmazhatják a tanultakat.

* Mit tanácsolna a kezdő tanítóknak? Van olyan folyamat, konkrét esemény, amelyet ma máshogyan csinálna, esetleg máshogyan reagálna rá?

— Bízom benne, hogy nálunk is kialakul egy jól működő, szülőket segítő rendszer. Magyarországon a Dévény-torna évtizedek óta bevált módszer — amint izomzati rendellenességet észlelnek, rögtön alkalmazzák. Nálunk is alakulnak fejlesztőközpontok, igaz, magánkézben — de ez már segítség a szülőknek. Fontos, hogy ha problémát látunk, merjük jelezni. Ezt tanácsolom a fiatalabb kollégáknak is: van, aki jól fogadja, van, aki elutasító, de kötelességünk elmondani. Az iránymutatással segíteni tudunk. Nem kell félni a kihívásoktól, képezzék magukat, kutassanak, tanuljanak! Az MI-alapú oktatás nem pótolja az emberi tényezőt. Kapcsolatokra, jelenlétre van szükség. Steigervald Krisztián szerint az alfa-generáció visszafordíthatja ezt az eltávolodást, mert számára már nem lesz izgalmas a képernyő — ebben én is reménykedem. Ma viszont tanítónak és szülőnek lenni egyaránt nagy kihívás.