— Ha belegondolok, az életutam már a vége felé jár — mondja az asszony hosszas gondolkodás után. — Eddig mindent megtettem, ami egy asszony, anya és feleség feladata. Minden munkában ott voltam a férjem mellett, ha kellett, kukoricát kapáltam, ha kellett, éttermek konyhájában mosogattam tányérok százát, utána otthon főztem, takarítottam. És persze neveltem a három gyereket, mert az íratlan szabály szerint ez az anyák feladata. Szegények voltunk, amikor összekerültünk, a város végén kölcsönre vettünk egy kicsi házhelyet, és öt éven keresztül minden megtakarított dinárunkat a házépítésbe fektettük. A férjem igazi városi gyerek volt, a városban született, itt járt iskolába. Én egy Szabadka környéki, magyarlakta faluból kerültem a városba, és megmondom őszintén, nagyon nehezen szoktam meg az városi élet ritmusát. Egy rokonunknál laktam, a kis, egyszobás, udvari lakást béreltük egy barátnőmmel közösen, akivel együtt dolgoztunk egy pékségben. Itt ismertem meg a férjemet, aki minden reggel befordult a pékségbe, és mindig húsos burekot meg két pohár joghurtot vett reggelire.

Nyolc évvel volt idősebb, már kitöltötte a katonaságot, dolgozott. Volt egy rozoga kerékpárja, és ha volt ideje, megvárt a pékség előtt, és hazavitt. Én olyan büszkén ültem a jéghideg, kemény vázon, mint egy fotelben, és nem féltem, hogy elesünk. Mindig azt mondta: látod, tartalak a két kezem között, még ha elesünk, akkor sem ütöd meg magad. Néhány hónap múlva megesküdtünk. A szüleim nem nagyon avatkoztak az életembe, örültek, hogy egy szájjal kevesebbet kellett otthon etetni. Eleinte anyósoméknál laktunk, de gyorsan megvettük a telket, és lassan tető alá hoztuk a házunkat, majd kezdtük otthonná varázsolni. Gyorsan jöttek a gyerekek, előbb a lányom, majd a két fiú. Már az első terhesség idején otthagytam a pékséget, a férjem pedig a gyárat, így kezdtünk együtt dolgozni, napszámban. A házépítés, napszámba járás, a három gyerek nevelése, a háztartás vezetése nem volt könnyű. A férjem sokat segített, és funkcionáltunk. A lányunk sosem számított problémásnak, szorgalmas volt, és szófogadó, az idősebb fiam sem okozott sok gondot, de a legkisebb olyan volt, mint egy kis ördög. Eleinte csak az utcabeli gyerekekkel verekedett, állandóan „leszámolt” a többiekkel.

Kezdetben az apja még örült is, milyen igazságszerető, merész a fia, de ahogy nőtt, vele együtt a bajok is nagyobbak lettek. Nem szeretett tanulni, sokszor el is lógott az órákról. Nem tudtam, mit csináljak. Az iskolában előbb a tanító néni, majd az iskolapedagógus segítségét kértem, de az eredmény elmaradt. Tudja, amíg gyerek voltam, és csináltunk valami butaságot, az anyám fogta a seprőt vagy a nagy fakanalat, és jól elfenekelt, mondván, a seggre verésbe még egy gyerek sem sántult bele. Igen, de az én fiam még a verést is könny és szó nélkül viselte, és néhány nap múlva ismét érkeztek a megjegyzések a viselkedésére. A nálam egy kicsit okosabb szomszédok, de főleg a tanárok azt mondták, találjam meg a megfelelő módszert, mellyel meg tudom majd fékezni a vakmerőségét. Viszont senki sem mondta meg, mit kell tenni, hogy a nevelési módszerem jó legyen, pedig a másik két gyerekem jó volt, és egyformán bántam mindannyiukkal.

Az igazi gondok akkor kezdődtek, amikor szakközépiskolába iratkozott. Új környezet, új társak — és a fiam tagja lett egy kiskorúakból álló bandának, mely trafikokat tört fel, illetve apró lopásokat követett el. Amikor elfogták őket, egy év javítóintézeti büntetésre ítélték. Hat hónapig volt katona, és utána megnősült. Született egy kislányuk, de amikor kétéves volt, az apját ismét elfogta a rendőrség, és hat hónap börtönt kapott visszaeső bűnözőként. Amíg a büntetését töltötte, a felesége beadta a válókeresetet, és elköltözött a környékről. Amikor a fiam kiszabadult, hozzánk jött haza, mert nem volt hova mennie. A lányom, az idősebb fiam már régen családot alapítottak, unokáim vannak. Három éve temettük el a férjemet, azóta a fiammal élek. Nem tudom már követni az útjait, de őszintén szólva, bele is fáradtam az „igazi módszer” keresésébe, mellyel legalább öregségére egy kicsit észre téríthetném. A mai napig nem tudom, mit csináltam rosszul az ő nevelése kapcsán. De valamit egészen biztosan elrontottam, azért lett ilyen, amilyen. Tudja, ha szidom, ha beszélek a fejével, ha felhánytorgatok dolgokat, egyetlen rossz szót sem mond, nem felesel. Csak néz rám, én pedig a tekintetében valamilyen jóságot, bocsánatkérést látok. Volt talán valami jó is a nevelési módszereimben?