Nemzetpolitikai koncepcióváltás

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Nemzetpolitikai koncepcióváltás

Mostanában ismét gyakran eszembe jut az az idősebb hölgy, akivel pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg a frankfurti repülőtéren, majd egymás mellett is ültünk a Budapestre tartó gépen. Persze, a szóba elegyedésünk nem volt teljesen véletlen, nyilván az hozott össze bennünket abban a hatalmas, nyüzsgő tö...

Mostanában ismét gyakran eszembe jut az az idősebb hölgy, akivel pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg a frankfurti repülőtéren, majd egymás mellett is ültünk a Budapestre tartó gépen. Persze, a szóba elegyedésünk nem volt teljesen véletlen, nyilván az hozott össze bennünket abban a hatalmas, nyüzsgő tömegben, hogy meghallottuk, mindketten magyarul beszélünk a kísérőnkkel. A másfél órás úton aztán kiderült, hogy mégsem ugyanazt a magyar nyelvet bírjuk. Ő, az anyaországi, annak is tősgyökeres fővárosi lakosa, és én, a határon túli. Vagy külhoni. (Neki az előbbi, nekem inkább az utóbbi kifejezés a kedvesebb.) Mert megtudtam, hogy mi, határon túliak, félre vagyunk vezetve. Ezért szemléljük tévesen a náluk történő dolgokat, illetve állunk rossz oldalon, már ami a magyarországi belpolitikai helyzetet illeti.
Ez a kép villant fel előttem, amikor arról olvastam, hogy július elsejétől felszámolják, megszüntetik a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Illetve, bocsánat: csak átszervezik. De azt drasztikusan. Vagy alaposan? Lám-lám, ez is szemlélet kérdése.
Még bele sem nyugodtunk ebbe az intézkedésbe, és nem is bíráltuk kellőképpen -ki-ki a vérmérsékletétől függően -, amikor a múlt hét közepén öles betűkkel olvashattuk a kérdést napilapunk címoldalán: Alapítványok végórája? Mellette a figyelemfelkeltő illusztráció. Hogy megfagyjon a levegő mindazok körül, akik az elmúlt években, évtizedben tenni próbáltak valamit nemcsak a magyarság meg- és itt maradásáért, hanem a minőségi életéért is. Az anyaország támogatásával. Úgy tűnik, ennek most már vége szakad. A magyar Országgyűlés önkormányzati és területfejlesztési bizottsága ugyanis általános vitára alkalmasnak ítélte meg azt a törvénymódosító javaslatot, amely 2007. december 31-ei hatállyal megszünteti a közalapítványokat mint szervezeti típust. Egyszerűbben fogalmazva ez azt jelenti, hogy az illetékes bizottság a parlament elé terjeszti a javaslatot, amelynek elfogadásával megszűnnének a közalapítványok, közöttük természetesen azok is, amelyeken keresztül eddig a határon túli magyarok civil szervezetei pályáztak és jutottak pénzhez. És amelyek intézményesítették a magyar állam segítő szándékát. Hogy ne mondjam, törődését a piros vonalon túlra szakadtakkal szemben. A kormányzati elképzelés alapján ezt a szerepet a jövőben a minisztériumok veszik át. A Miniszterelnöki Hivatal kül- és biztonságpolitikai szakállamtitkára nemzetpolitikai koncepcióváltásnak nevezte az intézkedést. Szerinte ezzel leépülnek a fizikai határok, és a határon túli magyarságot érintő olyan kérdésekkel, mint például az oktatás, a kultúra, a jövőben a szakminisztériumok foglalkoznak majd. Hogy mit látnak és értenek meg így elsőre ebből a legérintettebbek? Hát azt - és most már nagyon egyszerűen fogalmazok -, hogy ismét leromboltak valamit, ami eddig úgy-ahogy működött. (Akiknek a munkája ettől függ elsősorban, azok tudják, hogy az utóbbi években már hónapokat, sőt nem egy esetben fél évet is csúszott, késett a kifizetés, ami kérdésessé tette bizonyos rendezvények további fenntartását.) Maradt a bizonytalanság, hogy mi épül majd fel helyette. Még az a hír sem túlságosan megnyugtató, hogy a ,,nemzetpolitika koncepcióváltásának tartalmi kérdéseiről tárgyal július folyamán Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a határon túli magyarok képviselőivel, méghozzá szükség szerint több alkalommal is'. A már idézett szakállamtitkár úr előre válaszolt arra a kérdésre is, amelyet az információ tudomásul vétele után bizonyára nagyon sokan feltettek: a 2006-ra megítélt pénzeket még folyósítják. Bizonyára megnyugtatásnak szánta, de sokakat az is foglalkoztat, hogy mikor. Sőt, van még egy ennél is fontosabb: hogyan tovább?
Ugyanazon a napon jelent meg, szintén napilapunk címoldalán, de jóval kisebb betűkkel és szűkebb terjedelemben, hogy a magyarigazolvánnyal rendelkezők július elsejétől nem kapják meg az eddigi kilencvenszázalékos utazási kedvezményt még arra a négy menettérti utazásra sem, amire eddig vonatkozott. Nem is igen merünk erről írni, mert azonnal ránk sütik, hogy mégiscsak a pénz miatt kellett nekünk elsősorban az a koronás dokumentum. És együttérzést se nagyon várhatunk, hiszen az anyaországban élőket a kormánycsomagnak a rájuk vonatkozó intézkedései foglalkoztatják elsősorban. Amelyek közül jó néhány szintén nem kedvező. Meg aztán, ha nem is beszélünk róla, vagy nem olyan sokat, mint korábban, emlékszünk mi még december 5-ére. De nem is kell olyan ,,messzire' visszamennem, hiszen jól az agyunkba vésődött az a bizonyos mondat is, amely a legutóbbi nagy zenei rendezvény kapcsán látott napvilágot, és arra vonatkozott, hogy már megint a határon túli ócska népséget kell pátyolgatni.
Igen, nincs minden veszve, hiszen vannak nekünk itthoni pályázataink is. A különböző tartományi titkárságaink igyekeznek segíteni, támogatni - a lehetőségeikhez mérten. Ami elég nehéz addig, amíg Vajdaság nem rendelkezik teljes mértékben a saját pénzével. De ez már más téma.
Egy bánsági könyvbemutatón hangzott el pár nappal ezelőtt, hogy ezen a vidéken nemcsak szabad, de kötelező is reménykedni. Megfogadjuk. Virág helyett tarack leszünk, és reménykedünk. Az pénzbe sem kerül. És más úgysem maradt nekünk.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink