- Horváth Zsolt fotója

Az ötvenedik évfordulóra jelent meg Szőcs Géza erdélyi író, költő Liberté 1956 című kötete, amely az azonos című dráma mellett jegyzeteket, más nyelvekre lefordított szövegrészleteket, tanulmányt és a forradalom eddig még nem publikált fotóit tartalmazza. A színdarabnak október 20-án volt a bemutatója a debreceni Csokonai Színházban, de a szöveg alapján filmet is forgatnak. Beszélgetésünk a szerzővel a zentai könyvbemutatón készült. Véleménye szerint a magyarokról nagyon keveset tudnak világszerte. Nemrégiben látta egy közvélemény-kutatás összefoglalóját, amelyben azt mérték fel, kik azok a nem francia személyek, akik a legismertebbek az átlag francia ember számára. A száz név között helyet kapott két magyar is, Puskás Ferenc és Bartók Béla. Csakhogy Puskást spanyolnak tartják, mert a Real Madridban szerzett nevet magának, Bartókot pedig románnak, mert a jelenlegi Románia területén született, illetve amerikainak gondolják, hiszen ott halt meg.
- Egy másik felmérésből viszont az derült ki, hogy a magyar ember számára 1848 forradalma és szabadságharca sokkal fontosabb, mint 1956. Március 15-e sokkal jelentősebb ünnep, mint október 23-a. Én igaz híve vagyok annak, hogy kultikus tisztelettel beszéljünk Petőfiről, Kossuth Lajosról, mindarról a hősiességről, amely 1848/49-et jellemezte, és nem akarom leértékelni a nemzeti tudatunkban azt, ami akkor történt. Az ötven évvel ezelőtti eseményeket viszont szeretném felértékelni, mert olyan keveset tudnak róla a mai magyarok. Remekművekben kellene beszélnünk róla, de sajnos, az elmúlt fél évszázad ilyeneket nem hozott sem az irodalomban, sem a képző-, sem a filmművészetben. 1956-nak nincs meg a maga Jókai Mórja. Távol áll tőlem, hogy a Liberté című drámáról azt gondoljam, hogy végre pótolja ezt a hiányt, de bizonyos értelemben egyengetheti az utat.
* Az ötvenedik évfordulóra filmek, színházi előadások készültek, könyvek jelentek meg Magyarországon, szinte azt is mondhatnánk, hogy divatossá vált a téma. A Liberté hol helyezkedik el ebben a sorban?
- Remélem, nemcsak a divat hullámain úszik. Egyébként hét-nyolc évvel ezelőtt írtam, ideális esetben már évekkel előbb színpadra kellett volna kerülnie. Ezt azért hangsúlyozom, mert én sem szeretem a túlságosan alkalmi, ünnepi, aktuális darabokat. Ugyanakkor szembe kell néznem azzal is, ha nincs ez az ötvenedik évforduló, akkor aligha állítják most is színre. Tetszik vagy sem, kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy talán éppen a jubileumi megemlékezéseknek hála láthatta a közönség. A film forgatásán már túl vagyunk, az utómunkálatok zajlanak. A filmnek és a színdarabnak egyaránt a beregszászi Vidnyánszki Attila a rendezője. å figyelt fel a műre, neki tartozom a legnagyobb köszönettel, hogy nemcsak a könyv koporsófedelei közé zárva maradt meg, hanem élővé, megvitathatóvá, akár kárhoztathatóvá vált a szöveg. A zeneszerző viszont a zentai Verebes Ernő.
* Önnek mi a véleménye a jelenlegi magyarországi történésekről?
- Magyarországon borzasztó bonyolult folyamatok zajlanak, amelyeknek a gyökere sokkal régebbre mutat vissza, mint a mi emlékezetünk. Azt hiszem, még nem érett meg az idő ahhoz, hogy teljesen tisztán átlássunk mindent, amit tudnunk kellene ezzel kapcsolatban. Én például érthetetlennek és elfogadhatatlannak tartom, hogy eseményekkel kapcsolatos információkat évtizedekre titkosítanak, márpedig a kormány azt tette. Azzal sem tudok egyetérteni, hogy csőcseléknek neveznek, vízágyúval és gumilövedékekkel büntethető tömegnek tekintenek egy olyan közösséget, amelyben ősz öreg jezsuita atyák vagy a nemzetet egykor méltósággal képviselő sportolók vannak. Az viszont tény és való, hogy amióta a forradalmak léteznek, azóta a hatalmon lévők mindig lecsőcselékezik azokat, akik ellenük fordulnak.
* Felolvasott egy tanulságos részletet a választható múltról. Önről tudjuk, hogy a romániai magyar ellenzék egyik vezető egyénisége volt. Ha megtehetné, választana-e magának másik múltat, amelyben nincs üldöztetés, bántalmazás, emigráció, visszatérés?
- Nem választanék másik múltat. Nem állítom azt, hogy ezzel az életemmel teljesen elégedett vagyok, de azt igen, hogy annyi szép és felemelő pillanata volt, hogy nem cserélném el. Tanúja lehettem például - és ez volt eddig a legnagyobb élményem - a kommunizmus összeomlásának, ami egész addig elképzelhetetlen volt. Megérezni, a sodrásába kerülni annak az erőnek, ami órák alatt szétvetette azt a szörnyűséget, amit kommunista világbirodalomnak neveztünk, a legtöbb, ami megadataik egy embernek az életben. Én is emigrációba kényszerültem, de másokkal szemben, akik az életüket száműzetésben fejezték be azzal a keserű tudattal, hogy azok az eszmék, az az igazság, amelynek a szolgálatában az üldöztetést is vállalták, soha nem jutnak diadalra, én hazatérhettem. A történelem igazat adott nekünk, mindazoknak, akik úgy ítélték meg, hogy érdemes kockáztatni akár a személyes szabadságunkat, vagy annál is többet. Ez olyan elégtétel számomra, amihez foghatót aligha jelenthetne bármi egyéb.
* Közvetlenül is részt vett a romániai magyar politikában.
- Igen, de ebből több mint tíz éve kiléptem. Ennek az volt az oka, hogy felismertem: azok a célok, amelyek számomra fontosak, megvalósíthatatlanok. Jelesül az, hogy az erdélyi magyar közösség autonómiát élvezzen Románián belül. Világossá vált, hogy ez, legalábbis a következő egy-másfél évtizedben, nem következhet be. Ráadásul éppen az a magyar párt, amelynek a támogatására számítanom kellett volna, elzárkózott ennek a követelésnek a felvállalásától. Bármennyire a szívemhez nőtt is az RMDSZ, úgy éreztem, ezek után az útjainknak szükségszerűen szét kell válniuk. Az én álláspontom az volt, hogy nem szabad kormányra lépnünk, mert nekünk nem miniszteri bársonyszékek kellenek, hanem jogok, és olyan kormányokat kell támogatnunk, amelyek ezeket szavatolják, intézményesen garantálják. Ez volt az én politikai filozófiám, ami élesen ütközött azokéval, akik a hatalmi torta élvezőivé kívántak lenni.
* Most akkor ,,csak” irodalommal foglalkozik?
- Megmaradtak a politikai kapcsolataim mind az erdélyi, sőt a romániai, mind a magyarországi politikai élettel. Ezek informális módon léteznek és működnek, de aktív, nyilvános és nyilvánvaló szerepet nem akarok vállalni. Van egy folyóirat, a Dunánál a címe, ennek szerkesztem a számait. Korábban a Duna Televízió állt mögötte, de ma már nem támogatja senki, ezért ez egyfajta missziós tudat nálam. Ez nem bátortalanít el abban, hogy tovább folytassam ennek az egyre inkább búvópatakszerű kiadványnak a megjelentetését. Írtam egy regényt, amely a jövő év első hónapjaiban jelenik meg a Magvetőnél. Azt hiszem, hogy az, amit az irodalmi élet különböző szegmenseiben végzek költőként, drámaíróként, szerkesztőként akár Erdélyben, akár az anyaországban, egész embert kíván, és nincs olyan hiányérzetem, hogy valami mással is kellene foglalkoznom.