home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Nem szabad feladni!
Perisity Irma
2014.01.22.
LXIX. évf. 4. szám
Nem szabad feladni!

Az alacsony termetű, súlyfeleslege ellenére is szemrevaló középkorú hölgy azt állítja, hogy az életben sohasem szabad feladni. Még akkor sem, ha első pillantásra reménytelennek tűnik is a helyzet. Csöndesen, kimérten beszél, ám minden szavából érződik: amit mond, azt alaposan meggondolja. Az élet tanította meg erre…

— A több mint fél évszázad alatt annyi mindent megértem, hogy az élet már semmi meglepetést nem tartogathat számomra — mondja E. — Bánáti születésű vagyok, a szüleim azonban Szabadka környékén telepedtek le, amikor iskolába indultam. Született egy öcsém is, aminek édesapám nagyon örült, volt ugyanis, aki továbbvigye a családnevet. Sosem volt titok, hogy én anyám lánya, az öcsém pedig apám fia. Nem mondhatom, hogy az apám nem törődött velem, vagy nem szeretett, de már gyermekkoromban éreztem, hogy az öcsém többet jelent neki. Ez a helyzet sosem okozott gondot a családban, mindenki elfogadta. A testvéremmel nem ápoltunk bensőséges kapcsolatot, de nem azért, mert ő volt apa kedvence. A nagy korkülönbség (nyolc év) is közrejátszott ebben, és az eltérő természetünk is: ő mindig a könnyebb utat választotta. A füllentéstől sem riadt vissza, ha a bőrét kellett mentenie, én azonban már kiskoromban is szókimondó, az igazáért mindig küzdő, izgága típus voltam. Anyám sokszor mondta — miközben szeretettel simogatta a hajamat —, hogy amilyen apró a termetem, olyan nagy a harciasságom. Apám jól keresett, és a családi birtok eladásából származó pénz is biztosította a jólétünket.

A középiskola befejezése után ismertem meg jövendőbeli férjemet. Édesapám barátja volt, ő hívta el hozzánk vacsorára. Rendkívül jóképű, jól öltözött férfi volt, alig néhány évvel fiatalabb apámnál. Csak évek múlva értettem meg, hogy megjelenésével, választékos beszédével azonnal elnyerte az emberek tetszését, és ezt emberi kapcsolataiban, valamint az üzletkötésben is kamatoztatta. Sikeres magánvállalkozó volt, de nem ezért szerettem bele: a személyisége ragadott meg. Csaknem két évig járt hozzánk, mire végre megkérte a kezem. Apám büszke volt rá, hogy barátja bekerül a családba. Csupán anyám volt egy kissé tartózkodó, de látva, mennyire odavagyok a szerelmemért, ő sem ellenezte a házasságot. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy rossz életem volt a párom mellett. Elhalmozott mindennel. Amikor állapotos lettem, örült neki, azt azonban már nem árulta el, hogy ugyanakkor egy másik nő is gyermeket várt tőle. Azt hiszem, három hét különbséggel szültünk — mindketten kislányt. Én a másik baba létezéséről csak akkor értesültem, amikor már óvodás volt. Időközben persze megismertem férjem minden oldalát — merthogy volt neki jó néhány. A házasságunk ideje alatt állandóan voltak tartós kapcsolatai. Gyakran kimaradozott, hozzám és a lányunkhoz azonban mindig szeretettel viszonyult. Ezért tűrtem, gondolván: egyszer majdcsak kiöregszik a kalandokból. Mindenről ő gondoskodott — otthon és a vállalkozásában is —, én azt sem tudtam, hol kell befizetni a számlákat. A lányom középiskolás volt, amikor a férjem váratlanul meghalt. Nemcsak a gyász, hanem a vállalati gondok, a mindennapok problémái is rám szakadtak. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a céggel, de idővel belejöttem. Azzal biztattam magam, hogy sosem szabad feladni. A hagyatéki tárgyaláson ért az első kellemetlenség: jelentkezett egy ismeretlen nő, aki azt állította, hogy a kisfia a férjem gyereke, és ennek alapján igényt tartott a vagyon egy részére. Képzelje csak el: a másik lány és az anyja sosem követeltek tőlem semmit, a fiú anyjával azonban négy évig pereskedtünk, mire bebizonyosodott, hogy a gyerek valóban a férjemé. Természetesen ki kellett fizetnem a részét. Közben meghalt az anyám, apám pedig odaköltözött az öcsémhez, aki külön lakásban él, de még nem nős. Szeret kártyázni, és a felhalmozott adósságait — apám parancsára — én szoktam kifizetni helyette.

Sokáig egyedül küzdöttem, négy évvel ezelőtt azonban megismerkedtem egy elvált férfival. Két gyermeke az első feleségével él. A párom öt évvel fiatalabb nálam. A megismerkedésünk után egy évvel állás nélkül maradt, így sokat segít a vállalkozásom működtetésében. Mivel a lányom már befejezte az egyetemet és dolgozik, most a párom gyerekeit segítjük. Ezt azonban senki sem ismeri el, még a gyerekek sem. Nem hajlandóak velem egy asztalhoz ülni. Ha a párom szüleihez, rokonaihoz megyünk látogatóba, akkor ők nem jönnek el. Mi ketten nagyon jól megvagyunk, a kedvesem azonban mintha félne tőlük, és hagyja, hogy úgy viszonyuljanak hozzám, mintha miattam hullott volna szét a családjuk. Azt persze természetesnek veszik, hogy az én vállalkozásom jövedelméből kapnak támogatást, ezért azonban szerintük nem jár köszönet — a tiszteletről nem is szólva! De nem lázadok a helyzetem ellen. Azt remélem, hogy egyszer majd megértenek mindent, és szégyenkezve ismerik el mindazt, amit illik elismerniük. Én ugyanis már tudom: sosem szabad feladni!

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..