Fotó: Szerda Zsófi

— Ülj be a Kajakba, negyed óra, és jövök! — mondja Keszég László, aki a saját bemutatója napján is szívesen ül le Szegeden egy diktafon mögé beszélgetni.

A mi újság Pesten, mi újság Szabadkán, semmi, semmi kötelező udvariassági kör és egy forró csoki után nyomom csak meg a diktafonom gombját, akkor, amikor már jócskán elkezdünk belefolyni László egyetemistaéveinek a legjobb történeteibe. Pedig még nem is kezdtem kérdezni. Az előbb még a legutóbb látott szabadkai bemutatót ecseteltem. Hát még el sem kezdtük! Ha nem figyelek, ez a László kicselez, és vége lesz, mielőtt elkezdtem volna.

AIOWA

* Na, álljunk csak meg egy levegővételnyire! Hogy is van ez veled és ezekkel a városokkal? Szabadkán születtél, Szegeden vagy főrendező, Budapesten élsz. És éppen most mesélted, hogy hogyan kerültél Pestre, ahonnan aztán néhány évig nem is mozdulhattál sehova.

— Nem volt semmiféle tervem. Nem úgy jöttem át Magyarországra, hogy én itt akarok élni. Háborúzni nem akartam, leszerelés után rögtön átjöttem, és lehet, hogy nagyképűségnek hangzik, de úgy képzeltem, hogy a budapesti egyetem szakmailag jobb, mint az újvidéki, ezért mindenképp oda akartam felvételizni. Ezt az AIOWA-s haverok nem értették meg, valamilyen szinten árulónak tartottak, egy-két évig mosolyszünet volt közöttünk, de utána azért rendeződött a viszonyunk. Lassan egyik is, másik is feltűnt Pesten, mondtam is nekik: Nofene, gyerekek, hát ti is itt? Mi történt? Aki otthon tartja a frontot azóta is, az András (Urbán — a szerző megj.).

* Ezek szerint az AIOWA a te életedben is egy fontos állomás volt.

— Francia Gyulával, Karácsonyi Attilával és Bakota Róberttel Szabadkán, a gimnáziumban szerveztünk egy színházi csoportot, ez volt a Pó Csoport. Elkészítettük A kereszténység magától kancsók című előadást. Felütöttük a lexikont, ráböktünk szavakra, így lett ez a címe. Nagyon szürreális volt, majd következett a KMV, azon belül is a KSZV, melyen bemutattuk. Ott találkoztunk a zentai színházas vonallal, ez volt Urbán András Gyíkok című előadása. Itt szerettünk egymásba szabadkaiak és zentaiak, ebből lett aztán az AIOWA. Ez mindent megváltoztatott. Ha nem lett volna KSZV, akkor nagy valószínűséggel nem ugyanaz az ember volnék, aki most vagyok. Az akkori színészek, rendezők és a zsűri is támogatott bennünket. És ehhez hozzátartoztak még a jó fej szülők. Bármikor elkérhettem az autónkat, éppen apám Polski Fiatjával csináltuk meg az egyik igen emlékezetes performance-unkat, az Út Szabadkáról Zentára címűt. Szabó Palócz Attila és az AIOWA. Ő lefeküdt a kocsi padlójára, négyen fölé ültek, lábukat rárakták, én vezettem. Ez volt a performance, hogy így utaztunk el Zentára. Ezt fotókon is megörökítettük.

Fotó: Znamenák István

* S az egyetemi éveid alatt valóban csak Magyarországon mozoghattál?

— Persze. Katonaszökevény voltam. A Színház- és Filmművészeti Akadémiára jártam, és például ha Újvidékre mentek játszani az osztálytársaim, akkor én nem mehettem. De máshova sem. Amikor külföldön játszottak, valaki beugrott helyettem, és eljátszotta a szerepemet. Az egyetem megpróbált valamit intézni a szerb nagykövetségen, ahová egyszer én is elmentem, és kedvesen fogadtak is. Akkor már édesanyám jó néhány éve hozta-vitte a papírjaimat. Én megkérdeztem, hogy nem lehetne-e valahogy elintézni, hogy át tudjak lépni a határon, haza tudjak látogatni. Egy kis hümmögés csak után annyit mondtak, hogy meglátják, mit tehetnek, majd feltették a következő kérdést: Nem lennék-e Deda Mraz a nagykövetség karácsonyi ünnepségén? Végül tehát oda lyukadtunk ki, hogy az ügyemben nem intéznek ugyan semmit, de azért legyek a követség Télapója. Hát nem lettem. Egyébként nem volt magyar tartózkodásim sem. „No péjpörz”. Akkor még Magyarországon is el lehetett intézni így a dolgokat, engem sem rúgtak ki. A daytoni békeszerződés előtti időszak szörnyű volt. Két évig nem találkoztam édesanyámékkal, pedig alig kétszáz kilométerre voltunk egymástól. Mégis, mintha egy másik bolygón éltek volna. Tizennégy évvel később szereztem meg a magyar állampolgárságot. Addig állandóan baloldali, jobboldali kormány, szigorítások és a nem azért taníttatunk, hogy itt maradj, hanem hogy visszamenj filozófia váltakozott. Megkaptam a letelepedési engedélyem, mely két évre szólt. Ez az az állapot, amikor adót már fizetsz, de szavazni még nem szavazhatsz.

Fotó: Görözdi Szilárd

* És aztán végre megkaptad.

— Ez sem volt egyszerű. A színművészeti akadémia után beiratkoztam a rendezői szakra, és folytatódott a papírokkal való harc. Az egyetem viszont rengeteget segített. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni az intézményről. És Babarczy Lászlóról. Neki ugyanis — amikor felvett rendezőnek a kaposvári Csiky Gergely Színházba — egy hivatalos munkafelhívást kellett közzétennie egy megyei és egy országos lapban, hogy rendezői munkakörbe keres munkaerőt, és természetesen előnyt élveznek a magyar állampolgárok. Valahogy sikerült elintéznie, hogy a hirdetés megjelenjen, viszont ne nagyon jelentkezzen rajtam kívül senki más. Aztán lett munkahelyem, s elindult a procedúra, mely 1997-ben már nem három hónap volt, mint 1990-ben, hanem öt év.

* Különbségek a határ két oldaláról?

— Én huszonhat éve élek Budapesten, s úgy érzem, most jobb a helyzet. Annak idején sokan még azt sem tudták, hogy vannak olyanok, akik magyarul beszélnek a határ túloldalán. Azt kell mondanom, most keményebb megjegyzéseket hallok a határon túlról Magyarország irányába, mint fordítva. Felvidéken egyértelműen olyan a hangulat, mint amilyenre a ’80-as évek Vajdaságából emlékszem. Azaz: Magyarország rossz hely, le van maradva, stb. Dolgoztam a Felvidéken, teljesen rendben vannak az ott élők, van előttük egy távlat (már a fodrásznőnek is új Ford Fiestája van), egyszerűen látni rajtuk, hogy egy egészen más körbe kerültek be. Pszichikailag pillanatnyilag a felvidékiek a legjobb állapotú, magyarul beszélő emberek. És Kolozsvár is érdekes város. Azt hiszi, hogy jobb, mint Budapest, ami abszurd. Nem lehet összehasonlítani egy félmilliós várost egy kétmillióssal. Azért mert lehet, hogy jobb, de azért Budapesten előbb találsz krokodilt. Vagy előbb eszel majomagyvelőt. És Pestet sem lehet összehasonlítani New Yorkkal. De alapjában véve nem lehetünk túl büszkék mi, magyarok, hogy milyen kemény belső békénk van, mert valójában összevissza beszélünk. A megfontoltság sokunktól elég távol került.

Szürke senkik (Fotó: Bolega Niki)

* Ma bemutatód van, közben te magad is játszol, például Kovács István legújabb filmjében, a Szürke senkikben. Jó volt a forgatás?

— Nagyon szurkolok Pistának, mert különösen tehetséges. Ő egyébként előbb jogot végzett éppen itt, Szegeden. Nagyon alapos, nagyon tud. S ahhoz képest, hogy verbálisan sokkal erősebb kell hogy legyen egy színházi rendező, ő az általam ismert többi filmrendezőhöz képest sokkal világosabb instrukciókat tud adni. Türelmes és kitartó. Tűzön-vízen át ragaszkodott például az operatőrhöz, azt mondta, ezt a filmet senki mással nem tudja megcsinálni, csak vele. Azt kívánom neki, hogy sok filmet forgasson. Három csoport létezik: a végletekig művészi beállítottságú szuperrendezők, a totál gagyik és az úgynevezett Fábri Zoltán-vonal képviselői. Az utóbbiba tartozók művészi igénnyel készítik a filmjeiket, melyeknek érdekes történetük van. Még az öreganyám is érti. Ezt a vonalat érzem Pistában. S ez pozitív.

* Szeretsz filmezni?

— Abszolút.

* Színpadon játszol?

— Játszom most egy kabaréban és az Árpád-házban. Néha belerendezem magam egy-egy epizódszerepbe. (Itt nevetünk egy jót.)

Fotó: Dudás Szabolcs

* De a filmet jobban szereted színészként?

— Úgy igen. Sok kolléga a kényelmet kedveli a filmezésben. A bánásmódot. Azt, hogy ő a király vagy a királynő. Volt szerencsém játszani jó néhány gigaprodukcióban. Lövöldöztem a Die Hardban és a Z világháborúban, melyből egyébként a Budapesten forgatott részt teljesen kivágták, a Diótörőben patkány voltam, a Robin Hoodban hóhér, a Borgiákban gyilkos, ezenkívül Prágában felvették a testmozgásomat egy 3D-s animációhoz, egyszóval voltak érdekes kalandjaim. Megtapasztaltam a külön lakókocsit és azt is, amikor nem tudsz két percnél tovább egyedül állni, mert hoznak vagy egy mangókoktélt, vagy egy szendvicset, vagy egy széket... Nekem ez sok. Szerintem nem ez az érdekes ebben a munkában, hanem az, hogy nagyon kell koncentrálnod, hogy a legjobban sikerüljön, és utána már elengedheted magadat, mert azt mondták, megvan! Amikor ez a mondat elhangzik, az nagyon jó érzés. Egy kis győzelem. Nekem ez a frankó. Érted? A színházat máshogy formálod. Visszaismételheted hosszú távon akár százszor is. Hagyni is kell benne mozgó elemeket. A filmnél viszont nem. De ezt úgy mondom, hogy soha nem játszottam, mondjuk, a Robin Hoodban Robin Hoodot. A feleségem sokat forgat, ezt az elméletemet neki is elmondtam, és egyetértett velem, úgyhogy bátran vállalom én is, hiszen ha Eszter (Ónodi — a szerző megj.) így véli, akkor valóban igaz. Az ő profizmusa ebből a szempontból nagy magaslatokban van.

* Mégis színházban rendezel.

— Ahogyan a színházban összerakod a színésszel a szerepét, azt intellektuálisan nagyobb kihívásnak tartom. A színházi előadás elkészítése közel sem annyira látványos, illetve logisztikailag sem annyira komplikált, mint a film. Nem kell annyi szálat kézben tartani, mint egy film producerének, de mégis összetett munkafolyamat. Az előadásnak el kell készülnie a bemutató napjáig, idejében fel kell hogy épüljön a díszlet, fontos, hogy a jelmez is megérkezzen a következő pszichológiai momentumban, és hogy soha ne legyen visszaesés. Ha kis lépésekkel is, de folyamatosan haladjunk előre. Ezt soha nem tudom megunni a színházban. Emiatt imádom ezt a szakmát. Emellett pedig a világ legjobb szórakozása a filmszínészet.

Fotó: Pereszlényi Erika

* Színház, film, slam poetry. Több slamversenyen zsűriztél, és te magad is foglalkoztál ezzel a viszonylag új előadóművészeti-irodalmi iránnyal. Hogyan kerültél közel hozzá?

— Elég régen volt ez már. A ’90-es évek végén Hudi László vezetésével volt egy Mozgó Ház nevű független színházi csoport, mellyel azok is kapcsolatban álltak, akik az egész slamet elindították Magyarországon. S mi, Mozgó Ház-asok, végül is együtt nőttünk fel, hasonló helyeken mozogtunk. Vajna Balázzsal csináltam egyszer egy Ivan Viripajev-darabot — az Oxigén című előadást — a Budapesti Kortárs Dráma Fesztiválra, tizenkét éve. Balázs volt a DJ és a VJ is, aztán Amerikában is játszottunk együtt egy darabban, és mindig szó volt arról, hogy milyen érdekes dolog a költészet és a rap egyvelege. El is mentünk New Yorkba, East Village-be, mely az a hely, ahol a slam valójában megszületett. Hát valahogy így kerültem közel hozzá. Már a kialakulása pillanatában. Nekik pedig kellett egy olyan ember, aki esetleg színházi szemszögből is hozzá tud nyúlni, s mivel engem ismertek, felkértek zsűrizni. De én magam is slameltem. Márkos Bercivel már a ’90-es években készítettünk hasonló stílusú produkciókat, aztán jött a Yu-Hu Rap, sőt Mezei Szilárddal már az AIOWA music sectionben is próbálkoztunk ezzel az iránnyal úgy, hogy azt sem tudtuk, mi az a slam. Akkor Tolnai-verseket dolgoztunk fel, arra törekedve, hogy a dramaturgiát helyezzük előtérbe, ne pedig csak négy akkordot váltogassunk. Próbáltuk bizonyos zenei hangokkal illusztrálni az emberi hangokat. Fonikus történetmesélés. Lehet, hogy érthetetlennek tűnik, amit most elmeséltem, de ezek mind olyan puzzle-darabok, amelyek az évek során hozzájárultak ahhoz, hogy egyszer csak ott találjam magam slam poetry elődöntők és országos bajnokságok zsűrijében. De mostanra már régi generációnak számítok.

Vajna Balázs és Keszég László

* De azért még hallgatsz slamet, nem?

— Igen. Ez egy nagyon jó dolog. Bámulatos, ahogy egy teremben — például néhány évvel ezelőtt a Mika Tivadarban — több száz ember ül csendben, pedig nem is szól a versek alatt zene, mint például a Vers mindenkinek című tévéműsorban, amikor is liftzenét játszanak vers közben. Itt tisztán a slamé a főszerep. És az emberek hallgatják azt az egyet, aki slamel, jelzik, ha tetszik, azt is, ha nem, reagálnak, részt vesznek. Ezt minden magyartanárnak támogatnia kellene. És jókat írnak a fiatalok. Leginkább azt szeretem, amikor elszabadulnak a napi politikától, és kijön belőlük valami egészen személyes.

* Mi az, amire mindig szakítasz időt, és mi az, amire nem, de szeretnél?

— Amire mindig szakítok időt, az a családom. Én úgy látom magam, hogy egy lemezgyűjtő vagyok, akinek ahhoz, hogy sok zenét be tudjon szerezni, kell hogy legyen jövedelme. Ezt pedig úgy oldom meg, hogy színházat csinálok. Azt szeretném, ha a zenehallgatásra lenne több időm.

A nyitóképen Keszég László (Dudás Szabolcs felvétele)