Az elmúlt két évben a témában a figyelem a Neuralink körüli fejlesztésekre összpontosult. Elon Musk projektuma könnyen érthető és látványos példákat kínál: beültetett csip, gondolattal irányított kurzor, bénult betegek, akik újra képesek kommunikálni. Ez valóban jelentős előrelépés, és nem is érdemes kisebbíteni. Egy olyan ember számára, aki korábban csak minimális jelzésekkel tudott válaszolni, ez nem pusztán technológia, hanem egy új kommunikációs lehetőség. Ezzel párhuzamosan azonban a kutatások egy kevésbé látványos irányba fordultak, a belső beszéd dekódolása felé, mely már a gondolatolvasás első lépésének tekinthető.

A Stanford Egyetem kutatói nem a mozgás vagy az eszközvezérlés felől közelítettek, hanem a belső beszéd irányából. Az agy beszédért felelős területébe ültetett elektródákkal rögzítették azokat az idegi mintázatokat, amelyek akkor jelennek meg, amikor valaki magában beszél. Ezeket az adatokat egy mesterségesintelligencia-modellhez adták, mely megtanulta, hogy az egyes minták milyen szavakhoz vagy kifejezésekhez kapcsolódnak. A cél tehát nem a hang visszaállítása, hanem annak meghatározása, hogy az illető milyen szavakat fogalmaz meg belsőleg. Az eredmény jelenleg nagyjából 74 százalékos pontosságot ér el.

Ez elsőre sok is, és kevés is egyszerre, attól függ, honnan nézzük. Technológiailag ez már működik. Emberi szempontból viszont még bőven hibázik. De itt nem is a pontosság az igazán érdekes, hanem az irány. Mert ez már nem csak mozgás, nem csak kattintás, nem csak egy kurzor mozgatása. Ez már nyelv. A különbség nem látványos, és mégis óriási. A Neuralink és a hasonló rendszerek a fizikai cselekvést pótolják, megfogjuk a kurzort, leírunk egy szót, kiválasztunk egy menüpontot. A stanfordi megközelítés viszont egy lépéssel mélyebbre megy. Nem azt figyeli, mit csinálunk, hanem azt, mit mondanánk. Innentől már a technológia hirtelen nem csak orvosi eszköz. Az agy-gép interfészek piaca már túl van a nézd, mit tud a csip fázison. A kérdés nem az, hogy be tudunk-e ültetni elektródákat az agyba – be tudunk, már több éve. Robotok varrják be hajszálvékony szálakkal, egyre precízebben. A kérdés az, hogy mihez kezdünk az adatokkal, melyekhez ilyen módon jutunk. A modern MI-modellek, melyek eddig szövegeket és képeket elemeztek, most elkezdenek találkozni a neurális jelekkel. Ez a kombináció pedig nagyon gyorsan elvezet oda, hogy ne csak azt tudják, mit csinálsz, hanem azt is, mit akarsz csinálni. Még mielőtt megtennéd.

A kutatók pontosan érzik, mennyire vékony a jég. Ezért jelentek meg olyan megoldások, mint a gondolati jelszó. A rendszer csak akkor kezd dekódolni, ha egy előre meghatározott gondolattal „bekapcsoljuk”. Egyfajta mentális Enter billentyű, jól hangzik. Elméletben. A kiberbiztonságban viszont minden jelszó ideiglenes megoldás – amihez hozzáférést adsz, azt előbb-utóbb valaki más is megpróbálja megszerezni. És itt most nem egy e-mail-fiókról van szó, hanem arról a térről, amelyet eddig nem kellett védeni. A saját gondolatainkról.

A technológia fejlődése egyébként teljesen logikus. Először volt a billentyűzet. Aztán az érintőképernyő. Most pedig eltűnik a fizikai közvetítő réteg. A hangképzés vagy a mozdulat, az a kis késleltetés, amely eddig időt adott arra, hogy átgondold, mit mondasz, mára lassan eltűnik, és marad a nyers gondolat.

Ma mondatokat tudunk visszafejteni, holnap szándékokat. Ma egy kurzort mozgatunk, holnap komplett rendszereket vezérlünk gondolattal. És közben egyre vékonyabb lesz a határ aközött, amit kimondunk, és amit csak gondolunk. Még néhány év, és nem a telefonunkat fogjuk lezárni jelszóval, hanem a legutóbbi gondolatainkat. Nem is kell nagy kitérőt tenni, hogy a gondolatokkal irányított gépektől eljussunk oda, hogy már az elménkhez is hozzá tudnak férni, és Orwell gondolatrendőrsége sem tűnik majd irodalmi túlzásnak.