Az emberek, a vadállatok és a ragadozók egyaránt a túlélésért küzdenek. Jégbe fagynak a gondolatok, az érzések és gyakran az erkölcsök is.

Ez a vidék megváltoztatja az embert, porrá zúzza a hagyományokat és az öregek tanításait. A gyászoló indián ma találomra festi fel arcára a halotti maszkot, hiszen nem él már a környéken olyan öreg törzsfőnök, aki megtanítaná, hogyan is kellene. Az indián csak annyit tud, hogy fontos, sőt, kötelező ez a szertartás. Talán enyhíti a fájdalmat, melyet egy gyermek elvesztése okoz. Az indián őslakosok számára mára relativizálódtak a tradíciók, a létezés peremén pedig lassacskán már meggyászolni sem lehet semmit és senkit. Itt nincs mázli, nem léteznek véletlenek, és a seriffnek erősítést sem szokás hívnia.

Taylor Sheridan filmje, a Wind River (Gyilkos nyomon) az év legnagyobb meglepetése. Megdöbbentő erejű thriller, melynek középpontjában egy brutális gyilkosság áll, melyet szokatlanul rövid nyomozás és villámcsapásszerű végkifejlet követ. Senki sem mondja ki, de mindenki tisztában van azzal, ki ölte meg a tizenkilenc éves indián lányt: a fehér ember, aki elvesz, kizsákmányol, elűz és lerombol. A Wind River mégsem tanmese. Sokkal inkább egy rendkívül stílusos, egzisztencialista western. Bosszúfilm, melyben a spiritualitás plasztikus és tétova, a megoldás, a végkifejlet halálosan egyszerű, a kietlen prérit pedig hófödte végtelen váltja fel. Csak a legerősebb vadállat vészelheti át a telet. Az embernek sem esélye, sem keresnivalója nincs itt.

Taylor Sheridan az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezése is. Amellett, hogy megrendezte ezt a mozit, a Sicario, a Hell or High Water és maga a Wind River forgatókönyvét is neki köszönhetjük. Rendezése parádés, a hó vakító fehérsége a retinánkba ég, a zord emberi lélek pedig talán még sohasem volt ennyire lemeztelenítve. A zenét pedig — te atya ég! — Nick Cave és Warren Ellis követte el. A képek alá beúszó dallamok, versek lelkünk legmélyére hatolnak.

Cory Lambert vadászként/vadőrként éli az életét a wyomingbeli Landerben, a világ zajától távol. Feladata, hogy felügyelje a vadállományt az emberek által benépesített területeken. Egy helyi indián törzsi vezető a közeli rezervátumba hívja, hogy pumákat öljön. Coryt a munkán kívül a családja is ide köti. Miközben a völgyet járja, egy fiatal lány holttestére bukkan, akiről természetesen mindenki azonnal tudja, kicsoda, sőt, azt is, hogy kikkel barátkozott, és kivel járt. Hamarosan arra is fény derül, hogy Cory maga is szörnyű terhet cipel: saját tizenhat éves lányát néhány évvel korábban megerőszakolták és megölték, mindezért pedig magát hibáztatja. Számára ez már az első pillanattól fogva személyes ügy.

A városból kiérkező, tapasztalatlan FBI-ügynökkel összefogva próbálnak fényt deríteni a gyilkosság körülményeire. Arra viszont máris rájövünk, hogy Cory nem kívánja majd átadni a tettest a hatóságoknak. Ha saját lányának gyilkosát annak idején nem volt képes megbüntetni, az a legkevesebb, hogy ezúttal bosszút áll egy másik elvett életért. Elindul hát a hajsza, mely a film korai előzetesei alapján még valamilyen misztikus Twin Peaks-hangulatra húzott. Szerencsére azonban semmi sem áll távolabb a valóságtól, a megoldás ugyanis egyszerű, de annál fájdalmasabb.

A Wind Riverről nem lehet anélkül mesélni, hogy ne említenénk meg az utóbbi évek egyik leglátványosabb és legjobb lövöldözős jelenetét. Olyan monumentális, klasszikus westerneket idéző leszámolásnak lehetünk majd tanúi, amelyhez még hasonlót sem láttunk az utóbbi években. A Wind River két fő motívuma a gyász és a bosszú. Mindkettőt hidegen tálalja Taylor Sheridan filmje, mely — számomra legalábbis — minden idei mozit maga mögé utasított.