— Az én vallomásom egy kései sirató lesz, pedig nem annak szánom — mondja határozottan az asszony. — Azt szeretném, ha az olvasó megszívlelné, amit mondok, pontosabban azt, amit javaslok, hogy ne a pénz legyen a legfontosabb az élete folyamán. Tudja, amíg az ember fiatal, és főleg, ha szerényebb körülmények között nőtt fel, akkor az életében mindig az anyagiak vannak az első helyen. De azt tudni kell, hogy jó, ha van pénzünk, de attól nem leszünk sem boldogabbak, sem okosabbak. És őszintén sajnálom, hogy erre nem jöttem rá jóval korábban. Én ugyanis egy tanyasi napszámoscsaládban születtem, volt egy bátyám, aki korán meghalt. Csak az elemi iskola négy osztályát fejeztem be, mert akkor még a tanyavilágból nem szállították autóbuszok a gyerekeket az iskolába. Úgy serdültem nagylánnyá, hogy mindig sóvárogtam valami után. Mert a szüleimnek nem tellett egyszerre új ruhára és cipőre. Apám mindig azt mondta: vagy az egyik, vagy a másik. A jövendő férjemet is úgy ismertették meg velem, az ő családja más kategóriába tartozott.

Elmúltam tizenkilenc éves, amikor férjhez mentem. Nem tudom, szerelmes voltam-e a páromba. Az biztos, hogy nagyon tetszett nekem, mert gáláns volt, virágot, selyemcukrot vett nekem. Megesküdtünk, és az ő özvegy anyjához költöztünk. A városban volt nagy családi házuk, de csak a férjem és anyósom laktak ott, apósom ugyanis elég fiatalon meghalt, a férjemnek pedig nem volt testvére. Az anyja dolgozott, a férjem autószerelő volt egy műhelyben. Be kell ismernem, hogy eleinte nagyon feszélyezetten éreztem magam. Egy koszton voltunk anyósommal, mivel én nem dolgoztam, én főztem és tartottam rendben a házat, hiszen más dolgom nem volt. Az volt a gond, hogy nagyon kevés ételt tudtam főzni: paprikást, száraztésztát, esetleg valamilyen főzeléket. Anyósom tanított meg főzni, igazából sok mindent nem is ismertem, amit ő a konyhában felhasznált. Két év alatt teljesen megváltoztatott. Megtanultam öltözködni, viselkedni. Vele mentem el először fodrászhoz. Sosem felejtem el, amikor a szép járásra tanított. Amíg nem mentem férjhez, én nyáron otthon mindig mezítláb szaladgáltam, a lépéseimre sosem fordítottam figyelmet, hiszen az volt a fontos, hogy időben odaérjek, ahova indultam. 41-es cipőt viseltem, amitől az anyósom szinte elájult. Mint egy cirkuszi lovat, úgy járatott körbe az udvarban, folyton ismételve: aprózd a lépést. Mindent megtanultam. És csodák csodájára jó viszonyban voltam az anyósommal.

Amikor már úgy ítélte meg, hogy megütöm a városi mércét, munkába álltam. Három év különbséggel szültem két fiút, és nagyon büszke voltam rájuk. Mindketten középiskolát fejeztek be. Az idősebb egy komoly, érett férfi volt, míg a fiatalabbat magával sodorta minden olyan új hullám, amely izgalmas, érdekes volt. Észre sem vettük, már egy drogkereskedő csoport tagja volt, és fogyasztója annak, amit árultak. Amikor észrevettük, mi mindent megpróbáltunk, hogy észre térítsük, de eredménytelenül. Az idősebb húszéves korában megnősült, van már két nagykorú unokám. A fiatalabb fiamat háromévi börtönre ítélték. De ő még bezárva sem tudott nyugodtan viselkedni. Amikor kiszabadult, a banda kint levő tagjai megölték. Ezt sohasem tudtuk bebizonyítani.

Az idősebb fiam felesége meghalt, amikor a fiaik középiskolások voltak. Én rokkantsági nyugdíjba kerültem, anyósom meghalt, hát természetes volt, hogy magamhoz vegyem őket, és gondoskodjak róluk. Az én férjem nagyon jól keresett, nyaralni, telelni jártunk, van egy kis hétvégi házunk két kapa gyümölcsössel, van autónk, egyszóval sosem voltunk anyagi krízisben. De rájöttem, hogy bizony mindez nem sokat ér. Mondom a férjemnek, hogy lazítson már végre. Hála istennek a két unoka már a maga ura, az apjuk újranősült. Én úgy látom, hogy a menyem csak a pénz miatt ment hozzá a fiamhoz, de nem akarok beleavatkozni az életükbe. Azt hiszem, eljön majd az idő, amikor a fiam is rájön, hogy jó, ha van pénze az embernek, de ez nem szavatolja sem a boldogságot, sem a környezet megbecsülését. Tudja, amíg fiatalabb voltam, nem engedtem a férjemnek, hogy a bankba tegye a pénzünket, amit összespóroltunk. Igaz, hogy nem sok, de ad egy biztonsági érzetet a „ne adj isten” esetekre. Eleinte szinte napi rendszerességgel megszámoltam, és mindig elöntött valamilyen furcsa nyugalom. De ha arra gondolok, mi minden történt velünk az életünk folyamán, rájövök, hogy a pénz nem is olyan nagy úr, mint ahogy azt mi képzeljük.