Színész, performance-művész, eddig négy előadást és két filmet rendezett, ezenkívül pedig kritikákat is ír az A Younger Theatre nevű angol lapba. Vele beszélgettem hitről, szerénységről, Anglia és Európa viszonyáról és (természetesen) a színházról.

* Hogy kerültél Londonba?

— Megfordultam ott korábban néhányszor, színházban is voltam, és nagyon tetszett. Több osztálytársam is ott tanult tovább, egy ,,lyukasév" után pedig végül én is oda felvételiztem hároméves alapképzésre angol- és drámaszakra. Úgy mentem ki, hogy színész szeretnék lenni, és hogyha ezt befejezem, akkor megpróbálok színészképzésre is beiratkozni. Az első évben jelentkeztem különféle meghallgatásokra, de egy idő után rájöttem, hogy nem brit az akcentusom, hanem amerikai. Azt vettem észre, hogy csak olyan szerepekre választanak be, ahol nem fontos, hogy angol legyen a karakter. Ilyen viszont elég kevés van. Az akcentus nagyon fontos Angliában, ha birminghami az eljátszandó karakter, akkor igazi birminghami kiejtése kell, hogy legyen a színésznek. Rengeteget költenek akcentustrénerekre, akik mondatról mondatra megtanítják, hogy hogyan ejtse ki a színész a szöveget. Elmentem én is egy ilyen órára — hatvan fontot kellett fizetnem érte —, három után azonban azt mondtam, elfogyott a pénzem, köszönöm, hogy megtanított arra, amire tudott. Egyszer aztán két barátnőmmel megnéztük a Globe-ban a Titus Andronicust. Az előadás után egy szalvétára lerajzoltam, hogy nézne ki Titus, ha én rendezném. Fél év múlva lett is ebből egy produkció, magam kapartam rá össze a pénzt, de a barátaim is segítettek. Az előadás olyan volt, mint egy vacsoraparti. Három hosszú, fehér asztal volt a színen, székekkel, a nézők együtt ülhettek a színészekkel. Ez a híres vacsorajelenetből jött, amikor Titus feltálalja Tamorának a gyermekeit. Minden gyilkosság az asztalnál történt, késekkel és villákkal. Nagyon groteszk és gusztustalan volt, mint ahogyan maga a darab is az — ez Shakespeare Sweeney Toddja. Csak háromszor tudtuk előadni, de minden alkalommal telt házzal. Akkor jöttem rá, hogy ez milyen izgalmas: ami az agyadban megszületik, fizikai valósággá válik, és olyan, mintha egyszerre sokan festenénk egy nagy festményt. Azóta igyekeztem minimum évente rendezni.

Egy hónapja fejeztem be a mesterképzésemet a Goldsmiths-en, ahol performance artot tanultam. A performance-művészek általában az életüket használják anyagként. Van, aki a betegségét, van, aki a fogyatékosságát és van, aki a nemzeti hovatartozását. Én ebbe az utóbbi csoportba tartozom. A performace art más, mint a színház. Nem az történik, hogy Gergő előadja a Hamletet, hanem például az, hogy Gergő ül egy teremben a hétvégen, és jeget olvaszt a szájában. Nem biztos, hogy átjön, mit szimbolizál, de nagyon személyes és valós lesz, mélyen gyökerezik majd. A vizsgaelőadásomnak a nagy részét például egy szinkronfülke tette ki. A néző, ha akart, bemehetett, a fülkében egy film ment, amelyen én voltam látható, miközben magyarul olvastam. Betettünk még egy szövegkönyvet is, a néző ráolvashatta az angol szöveget, egy fejhallgatón keresztül pedig hallotta a saját hangját, valamint az enyémet is. Szerintem a szinkronizálás izgalmas, varázslatos élmény. Furcsa, ahogy a személyiségedet és a képen látható individuumot próbálod valahogy ötvözni, és a két emberből egy harmadik jön létre. Nagyon elkezdett ez foglalkoztatni — szeretnék több olyan előadást vagy performance-ot készíteni, amelyben ez megjelenik.

De a színház is izgalmas Londonban, például nagyon vagány és divatos technika a binaurális hangfelvétel. A néző (aki egyébként sötétben ül) felvesz egy speciális fejhallgatót, amely olyan hatást kelt, mintha a színész közvetlenül az ő háta mögött lenne, az ő fülébe súgna és körülötte járkálna. A Shoreditch Town Hall színházban Philip Ridleynek ment ilyen monodrámája, amelyben egy gengszter beszélt hozzád a sötétben. Teljesen olyan érzés volt, mintha tényleg ott lett volna mögötted, és neked mondaná el, hogyan vert meg valakit. Az előadás egyébként egy fekete komédia volt: amikor nevettünk, hallottuk, hogy a többiek is nevetnek, tehát közösségi érzést is teremtődött közben. De például a Coney társulat is sok digitális eszközt használ,  megesik, hogy a teljes előadás elektronikus formában folyik: a nézőt az utcán, sétálás közben, sms-ben irányítják, hogy merre menjen tovább. Londonban egyébként az interaktív szót egyre kevésbé használják, ehelyett inkább az alkategóriáival jelzik, hogy milyen színházról van szó. Sok olyan előadást láttam, amelyben elbújtak egy-egy izgalmas formában, maga a tartalom pedig nem volt éppen csúcsminőségű. Ha ezek a formák csak gagként működnek, akkor félre tud csúszni az egész. Mindazonáltal az is érdekes, hogy az utóbbi néhány hónapban az összes előadás, amely különösen tetszett, európai társulat vendégjátéka volt. Az európaiság Angliában valahogy egyre kevésbé jellemző. Nem azért, mert az emberek nem akarnak európaiak lenni, de tényleg van egy furcsa elidegenülés — a brit kultúra nem mondható európainak. A kedvenc angol színházam, a Young Vic már nagyon régóta hoz Londonba európai rendezőket, színészeket és írókat, hogy egy kicsit vegyesebb legyen a kínálat, és hogy megismertesse a brit nézővel az európai kultúrát. Szóval a német vagy holland alkotók lazábbak, brutálisabbak, talán kicsit jobban mernek mellélőni. Ostermeier vagy Ivo van Hove is ilyenek, az előadásaikban jelen van egy szinte rocksztáros lazaság. A szabály az szabály, ám lehet másképpen is csinálni, és biztos, hogy nem sikerül tökéletesre, de egészen friss lesz. Szerintem az európai színház izgalmasabb. Londonban viszont az a jó, hogy olyan sokan és olyan sokfélék vagyunk, hogy bármilyen ízlésed van, biztosan találni fogsz kedvedre valót. Ha klasszikus operára szeretnél beülni, az is van, ha egy vécén ülő embert szeretnél nézni három órán át, azt is megteheted. Folyton idegeskedhetsz, hogy valamiről lemaradsz, és valószínűleg le is maradsz.

* Hívő katolikus vagy. Okoz ez bármiféle nehézséget a színház világában?

— Ez nem új téma nekem és édesanyámnak sem, aki egy ideig a színművészeti egyetemre járt. Jézus azt mondta, hogy ne másoknak mutogassuk, mennyire lelki emberek vagyunk, hanem menjünk el a belső szobánkba. Ez nem azt jelenti, hogy rejtsük el a hitünket, inkább azt, hogy egyszerűen hagyjuk, hogy a hitünk sugározzon. Szerintem ez a legeredményesebb módja annak, hogy valakit megtérítsünk. Az, hogy milyen előadást csinálok, vagy kikkel dolgozom együtt, nem ütközik a hitemmel. Sőt, amikor nem tudok megbirkózni valamilyen nehézséggel, elmegyek imádkozni, és jobban érzem magam. Nekem a színház is szolgálat. Ne a saját rivaldafényedben lubickolj, hanem a történet rajtad keresztül váljon értelmessé, legyél kicsit pimasz, bevállalós, de ne azért, hogy te csillogj, hanem hogy valami újat hozz létre. A kedvenc színészeim nagyon szerények.

* Rendezőként melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

— Két éve rendeztem egy rövid előadást Jodie Burgesse Trapped című drámájából. Négy darab közül választottam ki, és rögtön éreztem, hogy meg akarom csinálni. Nagyon jó belső ritmusa van, mint Beckettnek. Szinte nem is szabad a színpadra tenni, olyan jó a papíron, azonnal táncolni kezdenek a színek a fejedben. A szöveget Jodie Burges írta, akit akkor ismertem meg. Mondtam is neki, hogy amint valami újat ír, azonnal szóljon, mert én szeretném megrendezni. Az előadást egy forgószékes társulattal csináltam, amely a nézőt a darab közepére helyezi. Egy váróteremben üldögél három ember, és mindenki bepöccen egy kicsit, de máshogy. Nagyon tetszett, hogy nem volt túlmagyarázva. Szeretem, amikor valami sejtelmes történik. Sokat dolgozhattam a színészekkel, és belemélyedhettem abba, hogyan működik az emberi agy, hogy kit mi tud bepöccinteni, felajzani, elkeseríteni.

* És most mi következik?

— A jövő hétvégén lesz egy rendezésem, amelyen március óta dolgozunk — egy egészen új dolog, sokat workshopolunk, és mindig változik. Aztán augusztusban Scott Le Crass rendezőasszisztense leszek Devonban. Dolgoztam már korábban is vele, de ez új élmény lesz: szabadtéri színház a tengerparton, nagy szakadékok és sziklák között. Ezenkívül ez lesz az első igazi fizetett munkám, amióta lediplomáztam.