Mindenki egy kicsit mást vár egy utazástól, van, aki pihenést, hogy majd türelmesebbé válik a gyerekeivel, figyelmesebb lesz a társával, energikusabb a munkájában. Mások időt remélnek olvasásra, beszélgetésre, vagy egyszerűen csak azt várják, hogy ne kelljen sietni. Olykor még ennél is többet remélünk: azt, hogy mire hazaérünk, valahogy mi magunk is másak leszünk.

Talán ezért olyan csalódást keltő, amikor a vakáció végén ugyanazokkal a gondolatokkal találjuk szembe magunkat, amelyektől elinduláskor szerettünk volna távol kerülni. Mintha a bőröndbe becsomagoltuk volna a feszültséget is, csak nem vettük észre. Egyre több kutatás azt mutatja, hogy az utazás jóval összetettebb lelki folyamat. Nemcsak azért hat ránk, mert más helyre megyünk, hanem azért is, mert ideiglenesen kilépünk azokból a szerepekből, amelyek között a hétköznapokban szinte észrevétlenül ingázunk. Néhány napra végre nem kollégák, ügyfelek, tanárok, szülők vagy problémamegoldók vagyunk.

Persze, a telefon még a nyugágyon is emlékeztet arra, hogy valaki választ vár egy e-mailre, egy üzenetre, vagy legalább egy reakciót. Nem csoda, hogy amikor végre megszűnik ez a folyamatos készenléti állapot, sokan az első napokban nem is tudnak mit kezdeni vele. Furcsa ürességet élnek át. Nyugtalanok lesznek attól, hogy nincs mit sürgősen megoldani. A pszichológusok ezt gyakran átmeneti alkalmazkodási időszaknak tekintik. Az idegrendszer nem kapcsol át egyik pillanatról a másikra. Ahogyan egy hosszú futás után sem lassul vissza azonnal a szívverés, úgy a hónapok óta tartó belső készenlét is időt kér, mire lecsendesedik. Kivétel talán csak az az eset, amikor már ezzel a nyugalommal megyünk el otthonról – vagyis már legalább két hete passzívan élvezzük a szabadságunkat.

Az utazást megelőző várakozás különös képessége, hogy egyszerre tartja életben a bizonyosságot és a bizonytalanságot. Tudjuk, hogy valami jó közeledik, de még nem ismerjük minden részletét. Ez a kettő együtt olyan pszichológiai állapotot hoz létre, amely önmagában is örömforrás. Ilyenkor gyakran tervezzük egy másik önmagunkat is. Azt az embert, aki majd ráér reggelizni. Aki nem nézi percenként az óráját vagy a telefonját. Aki hosszú idő után először nem azért sétál, hogy valahová odaérjen. Amikor azt mondjuk, hogy szükségünk van egy kis kikapcsolódásra, sokszor nem a tengerpartról beszélünk, és nem is a hegyekről. Inkább arról a ritka élményről, hogy végre nem kell állandóan ugyanannak az embernek lennünk…

A hétköznapokban meglepően sok mindent automatikusan végzünk. Ugyanazon az útvonalon megyünk dolgozni, ugyanabban a boltban vásárolunk, ugyanazokat a mozdulatokat ismételjük reggeltől estig. Az agy szereti az ismerősséget, mert energiatakarékos. Amit már megtanult, azt rutinná alakítja, így több kapacitása marad az új kihívásokra. Ám egy idő után nemcsak a mozdulataink, hanem a gondolataink is kiszámíthatóvá válnak. Ugyanazokon a gondokon rágódunk, ugyanazokat a válaszokat adjuk, ugyanazok a félelmek térnek vissza. Egy idegen városban ez a megszokott működés egyszer csak megbicsaklik. Figyelni kezdünk. Keressük az utcaneveket, próbáljuk értelmezni a helyiek gesztusait, új ízeket kóstolunk, ismeretlen hangokat hallunk. Az érzékszerveink újra munkába állnak. A neuropszichológiai kutatások szerint ilyenkor olyan agyi hálózatok is aktiválódnak, amelyek a hétköznapok rutinjában jóval kisebb terhelést kapnak. Nem véletlen, hogy egy utazás után sokan frissebbnek, kreatívabbnak érzik magukat. Nem pusztán azért, mert kipihenték magukat, hanem mert az agy ismét tanuló üzemmódba kapcsolt. Talán ezért emlékszünk olyan pontosan egy-egy nyaralás apró részleteire. Az újdonság mélyebben rögzül az emlékezetben, mint a megszokott.

Mindez azonban nem egyenlő azzal, hogy minden utazás automatikusan gyógyító erejű. Hiszen sokan úgy vágnak neki a szabadságnak, hogy egyetlen hét alatt szeretnék pótolni mindazt, amire év közben nem jutott idő. Reggeltől estig programok követik egymást, múzeumok, városnézések, éttermek, kirándulások, kötelező látnivalók. Mire hazaérnek, egy újabb teljesítménylistával gazdagodnak. Csak éppen kipihenni nem sikerült magukat. A regeneráció nem az aktivitás hiánya, hanem az erőforrásaink helyreállítása.

Ami az egyik ember számára feltöltődés, az a másiknak kimerítő lehet. Van, akit egy hegyi túra kapcsol ki, mert végre használhatja a testét. Másnak ugyanez inkább nyűg, mert egy árnyékos teraszon ülve, egy könyv mellett tud igazán megérkezni önmagához. Vagyis nincs ideális nyaralás – csak olyan, amely jól illeszkedik a személyiségünkhöz. A kiégés szélén álló ember gyakran arra vágyik, hogy végre senki ne kérjen tőle semmit. A szorongó személynek az a biztonság hiányzik, amelyben újra ellazulhat. A depresszív állapotban lévő embernek pedig sokszor az óvatosan adagolt élmények segítenek, a természet ritmusa vagy egy olyan közös program, amely nem vár tőle semmilyen teljesítményt.

A nyaralás ezért sokszor többet mond el rólunk, mint hinnénk. Arról is, hogyan bánunk önmagunkkal: Megengedjük-e magunknak a pihenést, vagy azt is beosztjuk percre pontosan? Tudunk-e unatkozni? El tudjuk-e engedni azt az érzést, hogy mindig hasznosnak kell lennünk? Képesek vagyunk-e úgy nézni egy naplementét, hogy közben nem készül róla azonnal fénykép?

A kutatások szerint néhány nappal vagy héttel a hazajövetel után a legtöbben visszatérnek a korábbi stressz-szintjükhöz. Azért, mert ugyanabba az életbe érkeznek vissza, amelyből elindultak. Érdemes ilyenkor nemcsak a bőröndből kipakolni, hanem abból is, amit magunkkal hoztunk. Egy lassabb reggelből, egy hosszabb sétából, esetleg a vacsora alatt nem vesszük elő a telefont, vagy néha hétköznap is megengedjük magunknak azt a tempót, amelyet olyan természetesnek éreztünk egy idegen város utcáin. Mert ha ennyire jólesett néhány napig így élni, akkor vajon mi akadályoz meg bennünket abban, hogy az év többi részében is hagyjunk valamennyit ebből az életérzésből? Talán csak arra vágyunk, hogy a hétköznapjainkban is ritkábban felejtsük el azt az embert, akivé a szabadság néhány napjára olyan könnyedén válunk. Jó pihenést mindenkinek!