— Utánanéztem én mindennek. Két hete töltöttem be a tizennyolcadik életévemet, a törvény előtt is nagykorúnak számítok, tehát minden kimondott szavamért én vállalom a felelősséget — mondja a legény akadozva, szünetet tartva egy-egy szó között. — Három hónappal ezelőtt szabadultam, betöréses lopásban való részvétel miatt egy évet töltöttem intézetben. És meg kell mondanom, hogy nem ez volt az első eset, hogy „bekasztliztak”. Szeretném azt mondani, hogy csak volt, de azt hiszem, most is van egy csoport korombeli, mely már három éve rendszeresen foglalkozik lopással. Azt hiszem, ezt egy kicsit jobban meg kell magának magyaráznom, mert nem vagyok egy lelencgyerek, vannak normális szüleim, iskolába is jártam, befejeztem a nyolc osztályt. Igaz, nem mentem tovább, mert akkor a haverokkal úgy állapítottuk meg, hogy nem sokat ér a tanulás, hiszen a felnőttek jelentős része is úgy dolgozik, hogy senki sem kérdezi őket, milyen iskolát fejeztek be. Úgy ítéltük meg, hogy az ember munkahelye és anyagi helyzete nem az iskolától, hanem attól függ, hogyan tudott beilleszkedni a környezetébe.

A szüleim egyszerű munkásemberek. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a középső, van egy nővérem és egy húgom. Mivel a szüleimnek nincs végzettségük, elvállalnak mindent, ahol fizetnek a munkájukért. Apámnak nagyobb szerencséje van, ő sok mindenhez ért, így sikerült egy gyár karbantartó részlegében munkát kapnia. De csak meghatározott időre. Rengeteget dolgoztak, munka után is. Mert ahogy nőttünk, egyre több holmira volt szükségünk. Annyi mindig volt, hogy ennivalóra mindennap jutott. De az iskolai felszerelés, az öltözködés már gondot okozott. Ötödikes voltam, amikor az edzőcipőm talpa kettérepedt. Persze a lábam csupa víz volt, mire hazaértem az iskolából. Anya azt mondta, reggel húzzak nejlonzacskót a zoknira, és úgy lépjek cipőbe. Igen ám, de a zacskót nem tudtam úgy beleigazítani a lábbelibe, hogy ne látsszon. Az egész osztály röhögött rajtam, legszívesebben föld alá süllyedtem volna.

Volt az osztályban egy nálunk két évvel idősebb fiú, aki ismételte az évet. Az ő ötlete volt, hogy esténként elmehetnénk egy kicsit a városba, és az elhagyatottabb helyeken megnézhetnénk, mit tudunk onnan elvinni. Heten voltunk összesen. Volt olyan éjszaka, amikor három trafikot is „meglátogattunk”. Volt, ahol pénzt is találtunk, de rendszerint cigarettát, csokoládét, kávét vittünk el. És a „főnökünk” vevőket is talált a holmira. Én magamban elhatároztam, hogy csak addig csinálom, amíg össze nem gyűjtök annyit, ammenyi egy pár új cipőre kell. De persze nem így lett. Amikor először elfogtak bennünket, tizenhárom éves voltam. A szüleim kétségbe voltak esve. Fogalmuk sem volt, mit csinálok, hiszen este 10 óra felé már rendszerint otthon voltam. És a zsákmányból eredő részemet olyan ügyesen dugdostam, hogy senki sem tudott róla. Amikor megvettem az új cipőt, azt mondtam, az osztálytársamtól kaptam, akinek a szülei gazdagok. Neki nem tetszett, hát nekem adta. Az apám akkor azt mondta: Fiam, tudom, hogy sok mindent szeretnél, de sajnos nem tudjuk biztosítani. Meglátod, nemsokára már nagy leszel, dolgozni mész, és amit keresel, az a tiéd lesz. Akkor nem értettem, miért kell nekünk egy normális cipő után vágyakozni, a többiek — vagy legalábbis a többség — szüleinek nincsenek ilyen gondjai. Tudja, ha az ember szegény, ágrólszakadt, csak az élet csúnya oldalát látja. Így voltam vele én is. És a banda tovább dolgozott. Ne gondolja, hogy akkor már nem tudtuk, hogy rosszat csinálunk, de egyszerűen mindannyiunknak elegünk volt abból, hogy a szüleink a szegénységünkre hivatkoznak. Hát arra gondoltam: Mi lenne, ha egyszerűen elhagynám a bandát, és jófiúvá válnék? Akkor talán gazdagabb lenne a családom? Jutna nekem is 500 dinár uzsonnára mindennap?

Akartam én jó lenni. Becsengettem olyan házba, ahol tűzifát láttam a kapuban, mondtam, gyorsan behordom. De ahogy látja, ma sem vagyok egy díjbirkózó termet, a házigazda kinevetett, és azzal kísért a kapuig, hogy a talicska majd úgy kihúzza az erőmet, hogy haza sem tudok menni. A minap voltam az erdőben gubacsot szedni. A két tömött zsákot kerékpáron vittem haza. Ahogy befordultam a sorunkra, láttam, hogy az egyik idős, mozgássérült szomszéd néni a kapuban ül. Odaköszöntem, és azt mondta, milyen jó gyerek vagyok. Neki is elkelne egy ilyen unoka, mert neki sincs már gyújtósa. Szó nélkül levettem az egyik tömött zsákot, és bevittem az udvarába. Sírva köszönte meg. És tudja, mit mondott? A te szüleid boldog emberek, hogy ilyen gyerekük van. Akkor én sírtam el magam, a szégyentől. És most megpróbálok jó lenni. Mit gondol, sikerül?