— Állítom, hogy az ember sokkal többre képes önerőből, mint amit el tud képzelni — mondja mély meggyőződéssel a középkorú, jó beszédű ügyvéd. — Mindenekelőtt szeretném elmondani, hogy lapjuk olvasását a megboldogult nagyapámtól „örököltem”. Ha kérdeztem tőle, mit olvas, mindig azt mondta: egy olyan újságot, amely gondűző meg szórakoztató, sőt néha vigasztaló is, mert belőle tudomást szerzek arról, hogy másoknak sem könnyebb, mint nekem. Tizenévesen nem értettem, mit akar ezzel mondani, de elfogadtam a magyarázatát. Ez volt a fő ok, hogy jelentkeztem. Családom történetét bátorításnak szánom, azt akarom elmondani, hogy minden lehetséges — sokszor még a lehetetlen is —, ha az ember nagyon akarja.

A szüleim és az egész rokonságunk bácskai, de én Bánátban születtem. Apám a hivatása miatt nem volt helyhez kötve, ezért gyakran változtattunk lakhelyet. Műszaki mérnök volt, anya közgazdasági középiskolával egy nagykereskedelmi vállalatban vezette a raktár állományát. Tíz év korkülönbség volt közöttük, és apa mindig azt mondta: a férfi legyen idősebb, akkor jobban működnek a dolgok. Mert a férfiak, állítólag, jobban tudnak spórolni. Azt nem tudom, nálunk ki tudott spórolni, annyi biztos, hogy az apai nagymama sok esetben segített, hogy a szüleim kimásszanak a gondból. Négyéves voltam, amikor megszületett az öcsém, és mi ismét költöztünk, a székvárosba.

Nagyapa halála után a nagymama — apa anyja — utánunk jött, ő vigyázott ránk. Főzött, és úgy foglalkozott velünk, mint egy óvó néni. A nagymama nem szerette anyámat, és iskolás voltam, amikor rájöttem, miért. Talán a munkatársak vagy a házasságukban fellépő nehézségek miatt anya inni kezdett. Eleinte csak „egy kortyot” ebéd után, de ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban és egyre többet. A lakásunkban annyi volt a sörösüveg, mint egy sörgyári lerakatban.

Amikor apa beteg lett, anyánál ez radikalizálódott, és szinte nem volt nap, hogy ne kellett volna napközben is lefeküdnie, mert kibírhatatlanul fájt a feje. Apa néhány hónap után meghalt, és ezután anya teljesen elveszítette a kontrollt. Először is kidobták az állásából. Az öcsémmel kaptunk apa után valamennyi nyugdíjat, de az korántsem volt elég a háromtagú család fenntartására. Én kiváló tanuló voltam, középiskolás koromban azzal kerestem egy kis pénzt, hogy dolgozatokat írtam az osztálytársaimnak, órákat adtam történelemből meg irodalomból, de ez is csak csepp volt a tengerben. Nem tudom, el tudja-e képzelni, hogy két fiú főz, takarít, sokszor még meg is fürdeti a tökrészeg anyját, de teszi mindezt úgy, hogy senki se lássa, még a szomszédok se vegyék észre. Én már tizennyolc éves voltam, és rettenetesen szégyelltem, ami velünk történik, de nem tudtam, mit kellene tennem, hogy a helyzet javuljon. A rokonok is sajnos messze elkerültek bennünket. Azt kell mondanom, hogy anyám, ha kijózanodott, mindig sírt, és bocsánatot kért tőlünk, elvállalt mindenféle munkát, hogy mi ne szakítsuk meg a tanulmányainkat — de mindenhol valami galibát csinált, és kidobták. Az egyetemi felvételire készültem, amikor anya hirtelen meghalt. Talán el sem hiszi, de még a temetést is ketten, az öcsémmel rendeztük. Kimondhatatlanul magányosak voltunk. Anya miatt sosem hívtunk barátokat hozzánk, ha órát adtam valakinek, akkor én mentem a tanulóhoz, hogy ne kelljen beengedni a lakásunkba. Megtanultunk főzni, rendbe szedni a holminkat és a lakást. Én egyik vizsgát a másik után raktam le, de az öcsémnek sokkal nehezebben mentek a dolgok. Őt a történtek annyira megviselték, hogy tömegiszonya lett. Ha három ember volt valahol együtt velünk, ő már reszketni kezdett, és haza kellett vele mennem. Én nemcsak magamban, hanem az öcsémben is tartottam a lelket. Mindig a társadalomtudományok vonzottak, ezért választottam a jogi kart. És rájöttem, hogy égi sugallatra tettem: rengeteg gondunkra egyedül is meg tudtam keresni a megoldást. Nagyon sokat foglalkoztam az öcsémmel, és lassan rá tudtam venni, hogy együtt menjünk a piacra. Hihetetlenül nehéz körülmények között sikerült befejeznem az egyetemet. Csodák csodájára még állást is kaptam. Nem panaszkodom sem Istenre, sem az emberekre. Dolgozom, óvom az öcsémet, és igyekszem bevonni az élet minden területére. Életképessé akarom tenni. Közben múlnak az évek, és ideje volna már családot alapítani. De mindig arra gondolok, amit megboldogult apa mondott: az a rend, hogy a házasságban a férj legyen az idősebb, akkor minden jobban funkcionál. Neki mindig igaza volt, talán ezen a téren sem tévedett. Rajtam nem múlik, hiszen én bizonyítottam, hogy az életben mindent lehet, még egyedül is. Csak úgy sokkal nehezebb.