— Minden érdekes történetben, melyben veszély leselkedik a résztvevőkre, a férfi főszereplő bátor és igazi hős — mondja mosolyogva az idős úr, és mélyet sóhajt. — A csúfnevünket az apám szerezte még fiatal korában, és azóta a családunk ismertebb ezen a néven, mint az igazi vezetéknevünkön. Népes család vagyunk: az apámék heten, anyámék négyen, mi pedig öten voltunk testvérek. És az apám csúfnevét valamennyien megörököltük, főleg a fiatalabb nemzedék. Faluhelyen ez nem újdonság ma sem, hiszen szinte minden családnak van egy olyan — nem hivatalos — vezetékneve, amelyet a tanyavilág, a környezet ragasztott rá. És ezen a néven még a postás is jobban ismeri őket. A történetet úgy mondom el, ahogy az apám mesélte el nekünk…

Apám állítólag nagyon jóképű legény volt, és emiatt — habár nem voltak gazdagok — jó partinak bizonyult a lányos családok körében. Abban az időben a fiatalok szórakozása a vasárnap esti bálokra korlátozódott. Ilyenkor megtelt a kultúrotthon, és az anyák éber felügyelete alatt éjfélig tartott a mulatság. Ilyenkor rendszerint kitört egy-egy verekedés is, hiszen nem volt minden falunak sem zenekara, sem kultúrotthona, hát a helybeliek és a „vendégek” gyakran összemérték az erejüket. Különösen akkor volt zűrös a helyzet, ha a helybeli lánynak valamelyik vendéglegény kezdte csapni a szelet.

Hát az apám sem tartotta be az íratlan szabályt, és az anyámat kezdte táncoltatni a bálban. Néhány alkalom után érezte, hogy a hangulat felforrósodott, és tudta, verekedés lesz a vége. Így még a bál befejezése előtt meglépett a mulatságról, és hazaindult — egyedül, mert a társaság, mellyel jött, még nem akart hazamenni. Persze, gyalog ment. A faluba, ahonnan jött, hosszú út vezetett, és az apám úgy gondolta, lerövidíti, mert a temetőn keresztül sokkal előbb be lehetett érni a településre. Apám úgy mesélte, holdvilágos éjszaka volt, vastag csend vette körül, csak néha csaholt egy kutya. A temető kapujába érve úgy tűnt neki, valaki motoszkál a temető másik végén. Nem tudta elképzelni, éjfél körül ki járhat ott, és ugyan mit keres. De beleborzongott a gondolatba. Az út mindkét oldalán sírok, síremlékek voltak, mögöttük a holdnak köszönhetően árnyék, és apám szíve egyre gyorsabban vert. Az út végi, kijárati kapunál pedig a kései látogató integetni kezdett az apámnak. Eleinte csak egyszer-kétszer lendült magasba a keze, de ahogy apa közeledett, egyre sűrűbb lett a hívás és valamilyen értelmetlen susogás. Apám azt mondta, a haja annyira égnek állt, hogy kézzel kellett a fején tartania a kalapját. Már csuromvizes volt a háta, miközben veszedelmesen közel került az integető látogatóhoz. Azt fontolgatta, forduljon-e vissza, és szaladjon a bálteremig, vagy vágjon neki a „találkának”, és amit az isten ad. Arra emlékezett, hogy az anyja mindig azt mesélte, a temetőben levő lelkek elől nem lehet elmenekülni. Ha bűnös vagy, elkapnak, és kész. Felgyorsította bizonytalan lépteit, és közben félhangosan azt mondta anyám neve után: ne haragudjon, ő nem tehet róla, hogy éppen rajta akadt meg a szeme. És ha ez bűn volt, akkor most megfizet érte. És odaért az integetőhöz. Kiderült, egy friss síron levő koszorú papírszalagját lengette az enyhe, éjszakai szellő, ez tűnt apámnak hívogató karnak. A sírtól hazáig szaladt. Ez után az eset után sokáig nem járt bálba. De attól félt, hogy anyámat majd valaki elveszi előle, így ismét megjelent. Persze, időközben kollégáknak, szomszédoknak, a családnak elmesélte a temetői látogató jelenségét. És mindenki röhögött rajta, majd ráragasztották a Kriptás nevet. És ez olyan gyorsan elterjedt a környéken, hogy nemcsak az apámat, de bennünket, a gyerekeit is így ismertek. Sőt, az apám testvérei is Kriptások lettek. Meg kell mondanom, hogy a csúfnév miatt voltak kellemetlen élményei a családnak. Például amikor a fiamat értesítették, hogy felvették az egyetemre, az új postás visszaküldte a levelet, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen nevű lakos nincs a faluban. Ebből az igaz történetből annyi anekdota kelt életre, hogy össze sem tudom számolni. És ma is látom az apám arcát, hogy meséli a „hátborzongató” történetet, és talán el sem hiszi, hogy mindig láttam a szemében a félelmet pislákolni. Mert szerintem az az igazság, hogy nemcsak a nők, hanem néha a férfiak is félnek. De azért még most, öregségemre is viszek egy szál virágot apám emlékére az integető sírra.