— Sosem dicsekedtem ezzel, de úgy érzem, tagadnom sem kellene, hiszen a könnyeink azért vannak, hogy általuk könnyítsünk a lelkünkön — mondja kesernyés mosoly kíséretében a negyven körüli férfi. — Egyszerű munkáscsalád utolsó sarjaként nem volt rá lehetőségem, hogy gyermekkoromban — de később sem — pátyolgassam a lelkivilágomat. Hárman voltunk testvérek. Volt egy hét évvel idősebb nővérem, aki gyermekkorában meghalt. A szüleim két gyereket terveztek, mert ők népes családból származtak, és azt akarták, hogy a gyerekeik semmiben se szenvedjenek hiányt. A nővérem halála után született a bátyám, és középiskolás volt, amikor én a világra jöttem. A nagy korkülönbség miatt úgy nőttem fel, mintha egyke lettem volna, a bátyám ugyanis a szakiskola befejezése és a katonaság után külföldre ment. Ott megnősült, két, már felnőtt fia van, és ha évente egyszer-kétszer hazajönnek, a fiaival alig értjük egymást — főleg anyám, és emiatt rettenetesen szomorú. Annyit sikerült megtanulnia franciául, hogy merci, de ez is csak úgy jut eszébe, ha a szomszédék fiát említjük, akit Bercinek hívnak.

Amennyi előnye van az egykelétnek, annyi hátránya is. A szüleim minden lépésemet árgus szemekkel ellenőrizték. Semmit sem tehettem meg úgy, hogy valamilyen furcsa módon anyám ne érezte volna meg. Nagyon szófogadó, jó gyerek voltam, akire már kiskorában lehetett számítani. Anya azt mondja, elsőben már egyedül mentem el a postára, és befizettem a telefonszámlánkat. A szüleim dolgoztak, és ha valami hiányzott az ebédhez, anya leírta egy cédulára, azt ott hagyta a konyhaasztalon pénz kíséretében, és én bevásároltam. De nem voltam anyámasszony katonája. Én is szívesen rúgtam a bőrt az utcán, és addig könyörögtem a szüleimnek, míg nem vettek egy dobot, azzal kezdtem a zenei „karrieremet”. Volt egy együttesünk, melynek főleg az volt a célja, hogy nyári estéken egy-egy olyan udvar előtt produkáljuk magunkat, ahol kislányok is éltek.

Szakközépiskolát fejeztem be, katona hat hónapig voltam, éppen annyi ideig, hogy megutáljam a fegyvert, az erőszakot, a háborút. A katonaság után gyorsan elhelyezkedtem, és a munkahelyemen ismertem meg a lányt, aki első pillantásra elnyerte a tetszésemet. Lassan melegedtünk össze. Ő a város másik részén élt az anyjával, aki évekkel korábban elvált a férjétől. Két lánya volt, a fiatalabb már férjhez ment, az idősebb jutott nekem, és néhány hónapos udvarlás után úgy gondoltuk, összeköltözünk. A szüleimnek nem tetszett az ötlet, nem értették, miért kell esküvő nélkül ezt megtenni. De elmagyaráztam, hogy manapság ez normális jelenség, és mindenekelőtt hasznos, mert ha nem illünk össze, ha nem tudjuk békében enni a közös kenyeret, akkor nem kell fizetni a válóperes költségeket. Volt már előbb is hosszabb kapcsolatom, de még sosem éreztem, hogy valakivel együtt tudnék élni. H. volt az első, és így is viszonyultam hozzá. Rengeteg tervem volt a jövőt illetően, házépítést terveztem nagy kerttel, hintával és homokozóval az udvarban. Sok barátunk volt, az udvari járdák szélére napelemes világítást terveztem a baráti összejövetelekre. Már ötödik éve éltünk együtt, de a párom hallani sem akart esküvőről. Elkezdett éjjeli váltásban is dolgozni, és akkor romlott el minden. Néhány hónap kellett, mire kapcsoltam, nagy a baj.

Amikor hazaért, megkérdeztem, mi újság, amire csak annyit válaszolt: semmi. Másnap éjjel a gyár előtt vártam, de úgy, hogy ne lásson. Nem messze a kaputól állt egy férfi, és a párom a kapuból egyenesen hozzá indult, majd összeborulva üdvözölték egymást. Nálam elszakadt a cérna. Odamentem hozzájuk, a férfit úgy mellbe vágtam, hogy összecsuklott. A párom segítségért kiabált. A portáról kijött két férfi, és csodálkozva kérdezték, ki a fene vagyok, hiszen az ájult pasas már hosszabb ideje várja éjjelenként a páromat. Akkor éjjel nem jött haza. Sőt, később sem. Az anyja jött el, és azt mondta, a lánya üzeni, hogy vademberrel nem akar többet találkozni. Még ma sem tudom nyugodtan elmondani a történetünket. Egy délelőtt, míg dolgoztam, ő elvitte a holmiját. És vége volt az álmomnak. Két hónap múlva megtartották a lakodalmat. Mert ő már terhes volt. Életemben akkor sírtam úgy istenigazából, amikor esküdtek. Sirattam mindenekelőtt magamat, temettem az álmaimat. És átkoztam a sorsot. Anyám a köténye sarkával törölte a könnyeimet, folyton ismételgetve: jól van, kicsim, jobb ez így, mert később még jobban fájt volna a válás. Az emlék még mindig, két év után is eleven nemcsak az eszemben, de a szívemben is. De soha nem sírok többé ilyesmiért, ezt megígértem magamnak.