— Azt hiszem, az első számtól kezdve követem a rovatot, viszont az enyémhez hasonló történetet még nem olvastam — mondja nyugodtan. — Még véletlenül se gondolja, hogy könnyű volt meghoznom a döntést, hogy beszéljek. Ez is egyike azoknak a bizonyítékoknak, hogy erről a témáról még az érintetteknek sem kellene megnyilatkozniuk. Mert úgy neveltek bennünket, hogy mindaz, ami a megszokottól más, minden, ami valamiben eltér a szokványostól, olyasmi, amiről nem kell nyilvánosan szólni. Nem számít a hallgatás ára, csak titkoljuk el.

Értelmiségi családban születtem, az apámnak ügyvédi irodája volt, egyetlen a kisvárosban, azaz szinte az egész városnak ő intézte a törvénnyel, joggal kapcsolatos ügyeit. Ezért nem voltak anyagi gondjaink. Az anyámnak is egyetemi végzettsége volt, ám apám szerint semmi szükség nem volt arra, hogy ő is dolgozzon. Apám azt tervezte, hogy születik majd egy fia, aki átveszi tőle a praxist, és ezzel meg is alapozza a fia családjának életét, anyagi jólétét. Sajnos azonban valami hiba csúszott a számításba, mert előttem három lány született. Az apám azt mondta, addig száll a gólya az ő házuk kéményére, amíg fia nem születik, így jöttem én negyedikként a világra. De nem kell azt gondolni, hogy mint a legkisebbet, nagyon elkényeztettek. Az apám határozta meg a nevelésem módszerét, melynek az volt a lényege, hogy én férfi vagyok, nincs nyavalygás, siránkozás, bármi történik is velem vagy körülöttem. A sok beszéd is csak a nőkre jellemző, egy igazi férfi csak akkor beszél, ha kell, és csak annyit mond, amennyi egy-egy esetben feltétlenül szükséges.

Nagyon korán kezdte az „edzésemet”: ahogy beírattak az első osztályba, délutánonként már ott kellett lennem az irodában — igaz, csak egy-egy órára —, csendben ültem a gépíró néni mögött, és figyeltem. Éppen ennek „köszönhetően” ment el a kedvem az ügyvédi hivatástól. És amikor befejeztem a középiskolát, az apám heves ellenkezése ellenére is tanárképző főiskolára iratkoztam. Ez a hivatás vonzott a legjobban. Amíg idáig jutottunk, az apám éberen kísérte a serdülésemet, időnként még „felvilágosító” beszélgetéseket is folytatott velem, és nem tudta megérteni, hogy tizennyolc évem ellenére egyetlen lány sem érdekelt. Eleinte nekem is furcsa volt, de ahogy szélesedett a látóköröm, ahogy egyre többet olvastam, rá kellett jönnöm, hogy velem valami nincs rendben. Engem inkább a fiú osztálytársaim vonzottak, az utcán hevesebben vert a szívem, ha az előttem járó fiú fenekén megfeszült a nadrág. Tudtam, hogy ez a felismerés apám számára igazi tragédia lesz, hát mindent elkövettem, hogy „bűnös” hajlamomról senki se tudjon. Nem akarok én most a homoszexuálisok szószólója lenni, de azért nem ártana, ha elgondolkodnánk a helyzetükről, mielőtt elítéljük őket. Például az én esetemben. Én semmiképp sem akartam, hogy más legyek, mint a többi fiú. Már kora gyermekkoromtól kezdve tudtam, milyen jövőt szánt nekem az apám, milyen elvárásai vannak velem szemben. Tehát azt is tudtam, hogy az „állapotomat” titkolnom kell, különben tönkreteszem a szüleimet. Arról nem is beszélve, hogy még a korombeliek társaságában is alakoskodnom kellett, mert melegnek lenni egyszerűen szégyen!

Tanárként szakközépiskolában kaptam munkát, köztudomású, hogy ezekben az iskolákban több a fiú, mint a lány. Leírhatatlan erőfeszítésembe került, hogy huszonnégy éves tanárként úgy viselkedjek a tizennyolc éves végzősökkel, mint a gyerekekkel. Viszont soha, egyetlen egyszer sem érte megjegyzés a munkámat. Az apám kívánsága szerint megnősültem, az esküvői szertartás alatt úgy éreztem magam, mint egy szélhámos, de nem tehettem másként. A házasságunkban született két lány, az idősebb most jár zeneakadémiára. Imádom őket, de utálom önmagamat, a kétszínűségemet, sajnálom a feleségemet, aki érzi, hogy valami nincs rendben köztünk, de soha nem kérdezett semmit. És én sem tettem neki vallomást.

Az idősebb lányom már iskolába járt, amikor egy portoroži szemináriumon először voltam az, aminek a természet teremtett. Azóta — nagyritkán, ha már nem bírom tovább — Újvidékre megyek „hivatalos útra”, és az ott töltött két-három nap élményei erőt adnak egy újabb, hosszabb „tisztességes” periódushoz. Erre a beszélgetésre azután jelentkeztem, hogy a feleségem közölte velem: huszonnégy év házasság után beadja a válókeresetet. Most sem kérdezett mást, csak annyit, hajlandó vagyok-e aláírni, hogy közös akarattal válunk el, ne keressük a felelőst. Aláírtam. Most jöjjön, aminek jönnie kell. Sajnos, én sem tudok kilépni a saját árnyékomból.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com