Korek Mónika és Fehér Anita huszonkét éve dolgozik együtt, és arra voltam kíváncsi, hogyan tudják ennyi idő után is lelkesen, szívvel-lélekkel és energikusan végezni ezt a felelősségteljes, sokszínű hivatást.

A Naša Radost Iskoláskor Előtti Intézmény egyik palicsi kirendeltségének, a Kalimerónak a jelenleg Mókuska néven futó kiscsoportját vezeti a két óvónő, akiket az élet terelt erre az útra. Korek Mónika az építészeti, Fehér Anita pedig az egészségügyi középiskola befejezése után került az óvodapedagógiai pályára. Nem együtt kezdték a munkát, mindketten Szabadkán dolgoztak néhány esztendőt, majd huszonkét évvel ezelőtt munkatársak lettek, és idővel barátnőkké váltak.

Korek Mónika és Fehér Anita

* Az a tévhit él a köztudatban, hogy az óvónő csak játszik munkaidőben. Mást kaptak, mint amit az elején elképzeltek?

F. A.: — Erről van egy vicces történetem. Annak idején télen-nyáron kerékpárral jártam dolgozni, és egyszer, amikor szóba került a gyerekekkel, hogy ki mivel érkezett aznap az óvodába, akkor mondtam, hogy én kerékpárral, és a gyerekek rácsodálkoztak, hogy nincs autóm. Azt javasolták, hogy menjek el dolgozni, és akkor majd én is tudok venni egyet. Van olyan gyerek, aki így lát bennünket. Már a kezdetekben jól éreztem magam a gyerekek között, az egyedüli nehézséget az okozta, hogy elérjem, hogy figyeljenek rám, és véghez vigyék azt, amit kérek tőlük.

* Mi a feladata, küldetéstudata az óvónőnek?

K. M.: — Elsősorban biztonságérzetet adni a gyerekeknek, segíteni a kezdetekben, rávezetni a hogyanokra, emelni a nagyszerűségüket, fejleszteni a képességüket, ösztönözni a kreativitásukat. Igyekszünk önállóságra nevelni őket.

F. A.: — Az a feladatunk, hogy elfogadtassuk a gyerekekkel a szokásokat, és elérjük azt, hogy be tudjanak illeszkedni a társadalmi életbe, megmaradjanak a környezeti hatások ellenére.

* Milyen tulajdonságok tudnak előnyösek lenni ezen a pályán?

F. A.: — Nélkülözhetetlen a gyerekek szeretete, de fontos még a kreativitás, közvetlenség, kommunikációkészség, ötletgazdagság. Szükség van arra is, hogy saját magamat fejlesszem, és hogy mindig legyenek új ötleteim. A humor is egy lényeges tulajdonság, mert általa a gyerekek is oldódnak.

K. M.: — A kreativitást illetően nagyon érdekes, hogy amikor nem állt ennyi ötlet rendelkezésre, mert nem volt ilyen elérhető az internet, akkor jobban a magaménak éreztem a kreatív munkát, hiszen főleg mi találtuk ki, hogy mit és hogyan készítsünk. Arra viszont nagy szükség van, hogy folyamatosan fejlesszük magunkat, töltődünk is tőle, illetve a gyerekeknek is többet tudunk adni. Úgy gondolom, az óvónő tud segíteni abban, hogy a gyerek kifejezze önmagát, és ezáltal később könnyebben megállja a helyét az életben.

* Mi a kihívás ebben a munkában?

F. A.: — Kezdetben a tapasztalatlanság miatt volt nehéz, de rájöttem, hogy nem kell senkihez sem hasonlítani, hanem magamat kell felépíteni óvónőként, és megtalálni azt, amiben jó vagyok. Például nagyon szeretem a meséket és a mesefeldolgozásokat, illetve bábozni is. Manapság nagy kihívás lecsitítani a gyerekeket, akik rendkívül hangosak, mindenki érvényesíteni szeretné a saját véleményét. Elképesztően pörgősek, így nekünk is annak kell lennünk, állandóan új kreatív feladatokkal, játékokkal előállni.

K. M.: — A felpörgetett létük mindenben megnyilvánul, és sok türelemre van szükség ahhoz, hogy lelassítsuk, lenyugtassuk a gyerekeket. Gyakran éneklünk, mert az egy jó módszer. Olykor kihívás elérni a gyerekek kíváncsiságát, fenntartani az érdeklődésüket. Van, hogy automatikusan bekapcsol náluk a lelkesedés, van, hogy tiltakoznak egy-egy feladat ellen, és az egyik gyerek húzza magával a másikat. Az is nehéz tud lenni, ha a szülők túlféltik a gyereket, vagy nem nyitottak a meglátásainkra, tanácsainkra.

* Nehezen élik meg az elválást a csoportjaiktól?

F. A.: — A legelső csoportot fájó szívvel engedtem el, mert a kiscsoporttól az iskola-előkészítőig vittük a gyerekeket, és hozzánk nőttek, ragaszkodóbbak voltak. Egyébként minden csoportot nehéz elengedni, a rutin sem könnyít ezen.

K. M.: — Az első években nálam is megjelent ez az érzés, de az évek során látjuk, követjük őket, ha találkozunk, örülünk egymásnak. Abból a szempontból örülünk, amikor elengedjük őket, hogy tudjuk, megadtuk nekik az alapot, és érvényesülni fognak az életben.

* Mi a titka annak, hogy ennyi éve ilyen harmóniában tudnak együttműködni?

K. M.: — Megbízunk egymásban. A munkának egy bizonyos részét Anita viszi, egy másikat én, és nagyon kiegészítjük egymást. Munkaidőben zajlik az élet, nincs lehetőségünk beszélgetni, és ez így van jól. Félszavakból is értjük egymást. A sok év összeköt bennünket. Azt szoktam mondani, hogy többet vagyunk együtt, mint a házastársak. Jóban és rosszban egyaránt segítjük egymást. Ismerjük a másik rezdülését, szavajárását, gondolatát. Nagyon hálás vagyok, hogy Anitával dolgozhatok. Fontos egy munkahelyen, hogy a munkatársak meg tudják beszélni a gondokat, hiszen ez mindenki munkáját megkönnyíti.

F. A.: — A közös sorsunk is meghatározó, ez is közelebb hozott bennünket egymáshoz. Megesett már az is, hogy gondoltam egy dalra, hogy majd azt fogjuk énekelni, és egyszer csak Mónika már el is kezdte énekelni. A munkaidőn kívül is gyakran együtt vagyunk, koncertekre is együtt szoktunk járni. Amikor látjuk, hogy az egyikünknek nehezebb napja van, akkor a másik viszi magán a csoportot.

* A csoportszoba tud egy menedék is lenni a világ elől?

K. M.: — Az első csoportnevünk az Egérke volt, és emlékszem, hogy rajzoltam a kisablakba egy egérlyukat, melynek bejáratában ül egy egérke, és a lyukon belül van a játék, az a miliő, amely a gyereknek kell. Úgy éltem meg, hogy már akkor azt szerettem volna, hogy a mi csoportszobánk egy pozitív hely legyen. Van egy ragyogó napocska a bejárati ajtó feletti üvegen, így nálunk mindig süt a nap.

F. A.: — A megfelelő légkör megteremtése egy fontos cél.

* Mi a szépsége ennek a munkának?

F. A.: — Sokszor azt veszem észre, hogy a gyerekek rendkívül figyelmesek és együttérzőek, észreveszik, ha rossz napom van, olyankor átölelnek, megdicsérnek. Az is sokat ad, amikor odajönnek, és azt mondják, hogy szeretlek.

K. M.: — Számomra nagyon nagy büszkeség, amikor spontán elkezdenek énekelni. Lenyűgöző, hogy némelyik milyen szépen tud intonálni. Látjuk a munkánk eredményét, és ez egy fontos visszaigazolás.

* A szépsége mellett fárasztó is ez a munka. Miből töltekeznek?

K. M.: — Én a gyerekek szeretetéből és a szülők pozitív visszacsatolásából. Szeretek részt venni a nyári akadémián, mert szakmailag és lelkileg is sokat ad. Az olvasás, hanganyag- és zenehallgatás, a testmozgás és a kertészkedés is fontos szerepet tölt be az életemben. A gyerekeket is arra tanítom, hogy milyen fontos kapcsolódni a természettel. Kézműveskedem, és a tudatosságot is belecsempészem a mindennapjaimba. Szeretek mosolyt csalni az emberek arcára, hogy a találkozásunk után egy kicsit jobban érezzék magukat.

F. A.: — A természetben való séta, a zenehallgatás és az evezés az, ami feltölt energiával. Az evezés nemcsak a fizikai aktivitás miatt fontos nekem, hanem az engem ott körülvevő társaság miatt is. Amikor kievezünk a Palicsi-tó közepére, akkor feltöltődöm azzal a csenddel, nyugalommal és szabadsággal, amely ott fogad. Kifáradok az edzések után, de ez kellemes fáradtság.

* Fiatalon tartja önöket ez a hivatás?

F. A.: — Mindenképp, és én egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt választottam. Nagyon élvezem, hogy bizonyos értelemben gyerek maradhatok egész életemre. Azt tapasztalom, hogy sokan ennyi idősen érdektelenek, már a testtartásuk is azt mutatja, hogy elfáradtak, megöregedtek, én viszont még mindig fiatalnak érzem magam.

K. M.: — Nagyon feltölt bennünket az óvónőség. Néha annyira beleélem magam egy-egy játékos helyzetbe, hogy aztán azon tűnődöm, illik-e ennyi évesen ilyen gyerekesen viselkedni. Napi több tucat ölelés, cinkos mosoly, huncut irgum-burgum, önfeledt dalolászás, futóverseny kifulladásig, apró fölfedezések és a hintázás tart kortalanul.