— A sorozatokkal kapcsolatos megjegyzést inkább sótlan tréfának szántam — mondja —, de sokszor az az érzésem, hogy az én családomban sajnos senkinek nem nőtt be idejében a feje lágya. Tudja, ha minden nagyon szépen kezdődik, akkor igazán résen kell lenni, mert olyan sok, nagyon szép dolog nem nagyon történik az életben. Nálunk sem történt, de élünk, és csináljuk a dolgunkat, pedig sokszor az az érzésem, hogy hiábavaló a munkánk. Először a szüleim találkozásáról, házasságáról szólnék, hogy a többi érthetőbb legyen. A szüleim mindketten idevalósiak, itt jártak iskolába, itt fejezték be a közgazdasági kart, és itt lettek szerelmesek egymásba. Apám egyke, az anyámnak van egy féltestvére, akit a nagyapa az első házasságából hozott az új családjába. Az anyai nagyapa egy jó hírű építkezési magánvállalkozó volt, aki a szakmában és egyébként is köztiszteletnek örvendett. Nagyon szerette a gyerekeit, és valóban mindent megtett, hogy szép gyermek- és fiatalkoruk legyen.

Amikor anyám megismerte apámat, a nagymama nem volt elragadtatva a választásától, mindig azt mondta, van ennek a legénynek valami ravasz csillogás a szemében, ami neki nem tetszik. A nagyapa lehurrogta, mert az apám jól bánt a szavakkal, és jóképű fiatalember is volt. Amikor a szüleim úgy határoztak, hogy megesküdnek, gond volt, hogy hol laknak. Ekkor a nagyapa felajánlotta, hogy apa szüleinek az udvarába, a külváros egyik rendezett részén épít nekik egy lakást, és még a lakodalom előtt kész is lett a fiatalok fészke. A háznak van egy utcai része, utána kert, majd annak a végében egy kéthelyiséges nyári konyha. A nagyapa összekötötte a két objektumot egy kétszobás, összkomfortos lakással, és az épület most egy nagy nyomtatott L betűre hasonlít. Az utcai részben laktak apa szülei, a középső, új rész volt a szüleimé, a nyári konyhás részt pedig egyszobás lakássá tették, és ott kapott helyet a dédmama.

Itt születtünk a húgommal, és úgy nőttünk fel, hogy az egész házon át lehetett járni. Hetedikes voltam, amikor a szüleim elváltak. Azt tudom, hogy apa egyik munkatársnője sűrűn járt hozzánk, ilyenkor azt mondta, kalácsreceptet akar anyutól elkérni, de mindig apánál volt a kazánházban, és ott is érte őket tetten az anyám. Nem tudta túltenni magát apa hűtlenségén, és bejelentette, válni akar. Igen ám, de apám azt mondta: válhatnak, csakhogy a nagyapa által épített házrészre ne számítson, mert neki olyan ügyvédje van, aki el tudja intézni, hogy anya ne kapjon semmit. Az apai nagyapa már nem élt, a nagymama könyörgött anyának, ne költözzön sehova, mert ő egyedül marad, és az új menyecskét nem akarta elfogadni. Akkor határoztam el, hogy jogot tanulok, és visszaszerzem, amit anya a szüleitől kapott. És betartottam a fogadalmat, okleveles jogász vagyok.

Képzelje el, egy olyan időszak következett ezután az életünkben, amikor mindenki egy udvarban élt. Az alsó lakásban élő dédi meghalt, apámnak nem lett gyereke az új asszonnyal, de nap mint nap kerülgettük, méricskéltük egymást az udvarban. A környéken mindenki ismerte a családom történetét. Hihetetlen dolgokat művelt apám felesége: odakötötte a kutyájukat a házrészünk ablaka alá, a baromfit mindig kiengedték az udvarba, azok meg mindent kikapartak. Mi szinte szó nélkül tűrtük a megalázást, mert a nagymama beteg lett, és egyre érzékenyebb. A fiával sem beszélt évekig, és ő sem ment be hozzá, még ha beteg volt, akkor sem. Velem és a húgommal is csak nagyon keveset beszélt. Harmadéves egyetemistaként az egyik tanáromnak elpanaszoltam a sorsunkat. Ő egy ügyvéd barátját ajánlotta, aki háromévnyi pereskedés után megnyerte a pert, és apámnak ki kellett fizetnie a háznak azt a részét, amelyet anyám apja épített nekik. Vettünk a városban egy kétszobás lakást, és anya tizennyolc év után végre megszabadult a régi házasságától, mindentől, ami miatt évekig szenvedett. Már csaknem egy éve éltünk az új otthonunkban, amikor a nagymama jelentkezett, hogy nem akar a házában maradni. Könyörgött, hogy hozzánk jöhessen. Azt mondta, jó lesz neki egy fekhely a konyhában is, csak továbbra is hallja a hangunkat, egye, amit anya főz, és legyen, akit szeressen. A tömbépületünkben elcseréltük a lakásunkat egy olyan háromszobásért — ideiglenesen —, amelynek a gazdája külföldön él. Most ismét együtt van mindenki, mert az esküvőnk után találtam abban az épületben — egy emelettel lejjebb anyáméknál — egy kétszobás lakást, ahol jelenleg élek a családommal. A nagymama azt mondja, úgy érzi, hogy sosem hal meg. És kitartóan nézi a tévében a török sorozatokat!