Mindig feketében
Perisity Irma
2014.01.15.
LXIX. évf. 3. szám
Mindig feketében

Elhomályosult tekintettel, szó nélkül nézi a családi fényképet. Szinte rólam is megfeledkezik. Egy idő után megrezzen, mintha mély álomból ébredne, és halkan bocsánatot kér. — Ne haragudjon — mondja —, de ez a kép mindig kiborít. Valamilyen belső kényszertől vezérelve azonban mégis szinte mindennap előveszem.

— A fejkendős néni az édesanyám, ez a jóképű férfi a férjem, a legényke a fiam, aki ölében egy csöppnyi kislánnyal guggol, az pedig én vagyok a lányommal — sorolja az asszony a fényképen látható személyeket. — Közülük már csak én élek, pedig legszívesebben velük együtt nyugodnék a családi kriptában. De értem nem akar eljönni a kaszás. Mintegy tíz éve járok folyamatosan feketében. Nem azért, mert ez a kedvenc színem, hanem mert állandóan gyászolok…

Öt-hatéves lehettem, amikor meghalt az anyai nagyanyám. Akkor még nem értettem igazán, hogy ez mit jelent, a szüleim pedig nem is igyekeztek elmagyarázni. Emlékszem, amikor elindult az udvarból a gyászmenet, engem kézen fogott a szomszéd néni, és átvezetett hozzájuk. A szüleim nem akarták, hogy jelen legyek a temetésén, mondván: lesz még benne részem, majd ha nagy leszek. S lám, milyen igazuk volt!

A középiskola befejezése után nem akartam tovább tanulni, így munkába álltam. Egészen addig dolgoztam, amíg rokkantsági nyugdíjba nem vonultam. Huszonnyolc éven át ugyanazon a munkahelyen tevékenykedtem. Ott ismerkedtem meg a tíz évvel idősebb férjemmel. Sokgyermekes családból származott, csak neki volt középiskolai végzettsége, ezért a hozzátartozói felnéztek rá. Érett, komoly, megbízható fiatalember volt, mindemellett magas és jóképű. Eleinte csak jó munkatársi viszonyban voltunk, lassan alakult ki a csöndes, nyugodt, mindkettőnknek biztonságot nyújtó kapcsolat. Összeköltöztünk — szidtak is a szüleim emiatt —, majd csak két év múlva házasodtunk össze, amikor terhes lettem.

Jól kerestünk, vettünk egy telket, és felépítettük ezt a háromszintes családi házat, úgy terveztük ugyanis, hogy sok gyerekünk lesz, és a szülők is velünk fognak élni, ha megöregszenek. Nem sokkal a fiam születése után meghalt az apósom. Anyósom nem akart hozzánk költözni, mert két lánya még otthon lakott, és nem akarta őket magukra hagyni. Tréfálkozott is velem a férjem, hogy nekünk kell benépesítenünk a házat, mivel az öregek nem akarnak velünk élni. A fiam iskoláskorú volt, amikor megszületett a kislányunk. Nagyon boldogok voltunk. A lányunk még nem járt iskolába, amikor meghalt az édesapám, és anyukám hozzánk költözött. A szüleim házát kiadtuk, anyu ugyanis azt akarta, hogy maradjon meg az ingatlan — ha esetleg nem jönnénk ki egymással, legyen hova mennie. De soha egyetlen hangos szó sem hangzott el közöttünk. A gyerekek házi tündérnek hívták, mert mindenben a kedvünkben járt. Mindössze négy évet éltünk együtt, azután ő is meghalt. Egy év sem múlt el, amikor a férjem rosszul lett a munkahelyén. Kórházba szállították, majd öt nap múlva őt is eltemettük. Itt maradtam a két kiskorú gyerekkel. Szerencsére volt munkahelyem, a vállalattól pedig kaptam némi támogatást, így a gyermekeim iskoláztatása nem okozott gondot. A fiam Zágrábban fejezte be az egyetemet, és csak a szakvizsga letétele után szándékozott hazajönni. Aztán egy alkalommal szolgálati autóval terepre indult, ahová soha nem érkezett meg — összeütközött egy teherautóval. Ő és egy munkatársa a helyszínen meghalt… Ne kérdezze, hogyan vészeltem át azt az időszakot...

A lányom, a főiskola befejezése után azonnal férjhez ment a középiskolai szerelméhez. Két gyönyörű gyereke született, de nem élt tökéletes házasságban. A férje ivott, nem szeretett dolgozni, verekedett. Nem csoda tehát, hogy a lányom tizenöt évi házasság után hazaköltözött a két gyerekkel. Akkoriban kezdtem én is betegeskedni. Gyomorrákot diagnosztizáltak nálam, megműtöttek, átestem a kemoterápián, a sugarazáson, majd nyugdíjaztattak — és még most is itt vagyok. Helyettem a lányom halt meg váratlanul, egy megfázás szövődménye következtében. Itt maradtam a két középiskolás unokával, a kevéske nyugdíjjal meg egy olyan volt vővel, aki a válás után azonnal külföldre ment, és új családot alapított. Azóta nemcsak hogy tartásdíjat nem fizet, de még csak nem is látta a gyerekeit!

Tudja, mind közül az a legfájóbb gyász, amikor valaki a gyermekeit veszíti el. Perlekedtem is eleinte a Mindenhatóval: számon kértem, hogy miért ők, és miért nem én mentem el. Most már azonban megnyugodtam annyira, hogy reggelenként megköszönöm az Istennek, hogy megélhettem egy újabb napot. Mert tudom: élnem kell addig, amíg a gyerekek be nem fejezik tanulmányaikat. Ha talpig feketében is, de teljesítenem kell az ígéretemet.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..