– Igazából magam sem tudom, honnan jövök, és ha nagyon őszinte akarok lenni, azt is hozzá kell tennem, hogy azt sem tudom igazából, merre is tartok – mondja a fiatal hölgy, és szánakozva néz rám, mert biztosan lerí rólam, hogy nem igazán értem, amit mond. – Már harmadik napja látom itt reggel a parkban, és én akartam magával beszélgetni, mert messziről látszik, hogy nem mai gyerek. Viszont úgy látom, fordítva sikerül a dolog: maga kérdez, de én nagyon szívesen felelek. Szeretek az idősekkel beszélgetni, sokat tanulhat tőlük az ember. Déli gyökereim vannak, de az anyám itt volt Belgrádban egyetemista, itt szerzett mérnök-közgazdász oklevelet, és itt kapott a diplomázás után azonnal munkát. Hát így lettem én fővárosi, mert az anyám itt hozott a világra. Egy mélyen vallásos, hagyománytisztelő családban születtem, ahol különösen a nagyapa volt rendkívül szigorú, akinek egyetlen vagyona a jó hírneve, a becsülete volt. A család három gyereke közül anyám volt a legfiatalabb, akire hercegnőként tekintettek. Anya két bátyja átlagos férfi volt, az idősebb középiskolát, a fiatalabb pedig főiskolát végzett. Mindketten elég korán megnősültek, és más városba költöztek, anya pedig a fővárosban kezdte meg az egyetem után az önálló életét.

A fiúk tehát annak rendje-módja szerint megnősültek, de anya sehogyan sem talált magához illő férfit. Igaz, hogy nagy elvárásai voltak: legalább 2 méter magas legyen, jóképű, egyetemi végzettségű, és mindig öltönyben járjon. Volt közben egy nagy szerelme, aki ugyan nem felelt meg az elvárásainak, de anya mégis beleszeretett. Néhány hónap múlva tudta meg, hogy nős, és szakítottak. De múlt az idő, anyu elmúlt harmincéves, és végső ideje volt, hogy férjhez menjen, mert mindenáron anya akart lenni. Megismerkedett az apámmal, aki népszerű énekes volt, és szinte teljes egészében megfelelt anya elvárásainak. Két évig alkottak egy párt, és amikor anya teherbe esett, megszakította a kapcsolatukat. Apám szerelmes volt, el is akarta venni, de anya hallani sem akart a házasságról. Anya szerint ők két teljesen más világot képviseltek: apa akkor kezdett élni és dolgozni, amikor anya aludni ment. Előbb-utóbb úgyis válás lenne a vége, vélekedett anyám, ezért úgy gondolta, ne is kezdjenek bele. Így nőttem fel apa nélkül, de a keresztlevelemben ott vannak az adatai. A szüleim úgy viselkedtek, mintha egyetemi évfolyamtársak lettek volna. Apa mindenben segített, de elment külföldre, és ott futott be karriert. Találkozott egy itteni nővel, akit elvett feleségül, így apai részről van egy tíz évvel fiatalabb öcsém.

Anyám sosem ment férjhez, azt hiszem, a születésem óta én vagyok az élete értelme. Szinte hihetetlen, de a nagyiék is úgy fogadtak el engem, mint egy hivatalos unokát. Apa azt mesélte, hogy a keresztelőmön – a nagyapa kívánságára – ő is jelen volt. Szép gyermekkorom volt. Mindent végigcsináltam, amit a „felső réteg” gyermekeinek szinte kötelező: teniszeztem, zongoráztam, és még sok egyéb kiváltságban volt részem, melyet más gyerekek el sem tudtak képzelni. De én fára akartam mászni, csalánt szedni, a nagyiék kisvárosa alatt folyó patakból piócákat raktam magamra, stb. Anya azt mondta, nem tudja kinevelni belőlem a származásomat. De én még ma is büszke vagyok erre.

Már kiskoromban mást szerettem, mint a kislányok általában. Így lettem villamossági mérnök. Az oklevél megszerzése után két évig külföldön tökéletesítettem a tudásomat. Már negyedik éve élek Barcelonában. Ott is doktoráltam a szakmámban. És ott ismertem meg az igazi szerelmet. Nem volt nyakkendője, teniszezni sem tud, de nekem éppen ő kell. Most azért vagyok itthon, hogy az október elején tartandó esküvőnkre összecsődítsem az egész rokonságot. Itthon lesz a lakodalom, a páromnak tetszik a mi vérmérsékletünk. Azt mondja, mi semmiben sem tiszteljük a sorsszerűséget, mindent magunk akarunk a kezünkbe venni. Nem tudom, igaza van-e. Maga szerint ki alakítja sorsunkat?