- Szabó Attila illusztrációja

A Magyar Nemzeti Tanács 2005. szeptember 23-án hozta meg határozatát, amellyel a kisebbségek december 18-ára eső világnapját a vajdasági magyarság jeles napjai közé sorolja.
De mit is jelent ma a Vajdaságban magyarnak lenni? Kisebbségben élni a szülőhazánkban, ott, ahol eleink szentként tisztelték a magyar nép szokásait, hagyományait, kultúráját, az anyanyelvét? Itt, ahol regölni jártak, farsangoltak, leányokat locsoltak húsvétkor, májusfát díszítettek? És vajon meddig marad meg az itt elterülő szántóföldek lágy hajlatában, a fák lombjainak zizzenésében, az eső cseppjeinek koppanásában a magyar szó, a nemzetiszínű lobogó alatt felcsendülő Himnusz, Kosztolányi, Radnóti vagy Vörösmarty szelleme? Létezik-e még a Délvidéken a kisebbségek, az emberi jogok méltósága iránti tisztelet, a faji, nemzeti és vallási hovatartozás szerinti megkülönböztetés törvényes tilalma? Kérdések, melyekre nemzeti öntudatunkban kell keresnünk a választ.
A kisebbségek világnapja alkalmából ezt kérdeztük olvasóinktól: milyen érzés kisebbségben élni?
De Negri Ibolya, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének elnöke, anyanyelv szakos középiskolai tanár, Szabadka:
- Nekünk, kisebbségben élőknek nehezebben megoldható feladataink vannak, mint a többségi nemzet tagjainak. Véleményem szerint azonban ez csak egy újabb kihívás számunkra, hogy megmutassuk: vagyunk, alkotunk, érvényesülhetünk. Nekünk kisebbségként persze sokkal többet kell felmutatnunk, s alkalmazkodnunk kell a többségi társadalom elvárásaihoz, természetesen anélkül, hogy a kultúránkat, anyanyelvünket feladnánk. Én nem érzem azt, hogy kisebbségi vagyok, és hiszem, hogy azok, akik képesek beilleszkedni az adott közösségbe, szintén nem érzik. Pedagógusként viszont azt tapasztalom, hogy a magyar gyermekek félénkebbek, visszahúzódóbbak, mint a nem magyar társaik, nincs kellő önbizalmuk, ezt pedig a tanároknak és a szülőknek kellene beléjük önteni. Mindnyájunknak törekednünk kell arra, hogy ezeket a gátlásokat feloldjuk a gyermekeinkben, és hogy megértessük velük: a kellő tudás birtokában ők is ugyanolyan értékes tagjaivá lesznek ennek a társadalomnak, mint a többségi nemzethez tartozó fiatalok. Én mindennap elmondom a diákjaimnak, hogy tanuljanak, mert a tudást elvenni tőlük nem tudja senki, ugyanakkor hozzásegíti őket ahhoz, hogy érvényesüljenek ebben a környezetben függetlenül attól, hogy ők a kisebbség soraiba tartoznak.
Csikós Anna magyarkanizsai kereskedő:
- Én nem érzem kisebbségben magam, jóllehet értesülök mindarról, ami Vajdaság bizonyos városaiban, településein folyik. Itt elsősorban azokra a hírekre gondolok, amelyek a magyartalanításról szólnak az iskolákban, közintézményekben. Nagyon sajnálom, hogy egyre kevesebb a magyar tannyelvű tagozat, és hogy a magyar nemzetiségű polgárok nem vagy csak nagy nehézségek árán juthatnak munkához, és ezt itt mi is megérezzük némiképp. Mégis úgy érzem, hogy amíg én végig tudok úgy menni a főutcán, hogy közben tizenöt ismerőssel találkozom és mindegyikükkel magyarul tudok beszélni, vagy amíg az üzletekben, a községházán bátran megszólalhatok az anyanyelvemen, és amíg a gyermekeim magyar nyelven tanulhatnak, addig nem vagyok kisebbségi. Természetesen az ország lakosságának nemzeti összetételét tekintve a magyarok kisebbségben vannak, de egyelőre még nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget. Ismerőseim ugyan mesélik, hogy Újvidéken és Szabadkán szinte már alig akad közhivatal, amelynek alkalmazottai tudnak magyarul, és hogy sorra zárják be a magyar tannyelvű tagozatokat, de úgy gondolom, hogy ezt mi itt még nem tapasztaljuk ilyen formában. Remélem, hogy egyszer csak vége lesz ennek az őrületnek, és az emberek rádöbbennek arra, hogy mindannyian egyformák, egyenrangúak, függetlenül attól, hogy milyen az anyanyelvük.
Losonc Tibor szabadkai munkanélküli:
- Először a kilencvenes évek derekán szembesültem azzal, hogy mint magyar ember alá vagyok rendelve a többségi nemzet akaratának. Akkor rúgtak ki az állásomból, természetesen nem indokolták meg, hogy miért. Az viszont vitathatatlan, hogy az én helyemre egy szerb nemzetiségű úriember került, aki egyetlen szót sem tudott magyarul, ráadásul Boszniából menekült és telepedett le Szabadkán. A második kellemetlen élményem az volt, amikor a Munkaközvetítő Iroda munkatársa nem akarta megérteni, amit magyarul mondtam neki. Utasított, hogy mondjam el szerbül, különben nem is foglalkozik az ügyemmel. Még azt is megengedte magának, hogy ezt mondja: menjek Magyarországra, éljek ott, nem hívott engem ide, Szerbiába senki. Hát akkor én olyan botrányt csaptam, hogy az egész épületben hallották. De természetesen nem jutott előbbre az ügyem. Egy hét múlva visszasomfordáltam, a gondomat-bajomat szerbül adtam elő egy másik ifjú hölgynek. Rájöttem, hogy semmibe vesznek bennünket, magyarokat. Számukra mi csak csőcselék vagyunk, akiknek nincsenek jogaik, és akik nem is méltók arra, hogy emberszámba vegyék őket. Természetesen vannak kivételek is, de belőlük nagyon kevés van.
Takács Tünde temerini óvónő:
- Kisebbségben élni nagyon nehéz. Ezt csak azok tudják, akik a saját bőrükön tapasztalják a megkülönböztetést, ami ezzel jár. Nekem személy szerint még nem volt nagyobb konfliktusom abból, hogy magyarnak vallom magam, de ismerek olyan embereket, akiknek igen. Kezdve onnan, hogy az üzletekben, a hivatalokban, az orvosi rendelőkben, a gyógyszertárakban alig akad valaki, aki megérti a magyar szót, nemhogy válaszolni tudna rájuk. A gyermekeink is sajnos egyre inkább ,,elszerbesednek'', nem beszélik helyesen és választékosan az anyanyelvüket, hanem teletűzdelik szerb kifejezésekkel. Nekem ugyan még soha senki nem mondta a szemembe, hogy zavarja a nemzetiségem, de ezt azért érezni lehet. Ilyen a város és az egész társadalom alaphangulata. Ráadásul az anyaország sem fordít különösebb figyelmet a délvidéki magyarság helyzetére. Azzal még, hogy évente juttat némi anyagi támogatást az anyanyelvükön tanuló magyar diákoknak, nem tudja megakadályozni a két nemzet közötti nézeteltéréseket.