... helyette inkább elhallgatjuk, elnyomjuk őket, vagy akár meggyőzzük magunkat, hogy nem fontos a közlésük — esetleg idegen tőlünk a megnevezésük, felfedésük, átadásuk. Érzelmeink elmondásában mégis az az első lépés, hogy egyáltalán tudatában legyünk annak, ami bennünk történik.

Ha nem figyelünk érzéseinkre, megfosztjuk magunkat attól a fontos információtól, amely segíti a környezethez való alkalmazkodásunkat és a problémamegoldásunkat. Ha sikerült felismernünk, hogy valamilyen érzelemmel van dolgunk, fontos, hogy nevet is tudjunk neki adni. Ha tisztában vagyunk vele, hogy melyik helyzet vagy jellemzőnk idéz elő egy-egy érzelmet, úgy több kontrollt is érezhetünk élményünk felett.

A gyermekeikkel rajzfilmező szülőknek talán nem mondok újat az Agymanók című alkotással, melyben a Paul Ekman szerint meghatározott hat nagy érzelmet láthatjuk egy-egy figura által megtestesítve: öröm (boldog, hálás, jókedvű, elragadtatott stb.), bánat (boldogtalan, elégedetlen, gondterhelt, szomorú stb.), düh (bosszús, feszélyezett, ideges, feszült, morcos stb.), meglepődés (csodálkozó, elképedt, megilletődött, álmélkodó stb.), félelem (szorongó, ijedt, rémült, tehetetlen, megszeppent stb.), undor (irtózó, viszolygó, gyomorforgató, megvető, iszonyodó stb.). Az alapérzelmek szinonimái — az érzelmekkel kapcsolatos szókincsbővítés — azért is hasznosak, mert sok félreértéstől/konfliktustól menthet meg bennünket a pontos megfogalmazás, meghatározás.

Tárgyuk szerint az érzelmeket feloszthatjuk intellektuálisakra, erkölcsiekre és esztétikaiakra, az érzelmi állapot jellege szerint pedig hangulatra (kevésbé intenzív, tartós), indulatra (intenzív, de rövid ideig fennálló), esetleg szenvedélyre (nagyon intenzív és tartós).

Egy másik felfogás szerint az emberi érzelmek attól függően lesznek pozitívak vagy negatívak, hogy mögöttes szükségleteink kielégülnek-e, vagy sem. Fontos elmondanom, hogy érzelmeink születésünktől kezdve mint egy alapeszköztár állnak rendelkezésünkre, tehát nem tanuljuk őket, hanem mindenki úgy születik, hogy képes a kifejezésükre (a néhány órás újszülött is mosolyog, illetve sír). Ezért fontos, hogy erről felnőttkorban se feledkezzünk meg.

Az érzelmek kifejezése által képessé válunk a megosztásra, vagyis arra, hogy beszéljünk önmagunkról. Minél többet mutatunk meg magunkból, annál jobban meg tudnak ismerni bennünket, s annál jobban elmélyülhet egy kapcsolat is.

Ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni érzéseinket, előbb meg kell figyelnünk a saját működésünket bizonyos helyzetekben, majd át kell adni magunkat a saját érzéseinknek. Nos, ez egyáltalán nem könnyű feladat. Sokszor azért nem, mert félünk attól, hogy nem tudjuk elviselni — ezért inkább „hibernáljuk” — őket, vagyis úgy védjük meg magunkat, hogy inkább nem érzünk semmit. Ám ha eljutunk oda, hogy elhisszük, nincs miért félni az érzelmeinktől, és elviseljük őket, akkor képesek lehetünk átélni is. Amikor erről már beszélni is tudunk, akkor képessé válunk önmaguk lenni. Érdemes visszajelzést kérni minderről a környezetünktől is. Majd kezdjünk el beszélni is az érzéseinkről. A kezdeti ügyetlenséget vagy azt az új, zavarba ejtő érzést, hogy a másik számára is egyértelművé válik, ami bennünk végbemegy (vagyis azt a félelmünket, hogy sérülni fogunk-e attól, ha mindent ennyire nyíltan vállalunk), egy idő után felváltja a teljes őszinteség általi szabadság. Ha ezek a félelmek nem tántorítanak el bennünket, és képesek leszünk megmutatni ezen a módon önmagunkat, akkor hosszú távon felismerjük majd, hogy ha sérülünk is, túl tudunk jutni rajta, és átérezzük, milyen jó megmutatni magunkat.

Az alapérzelmekre adott reakciók leggyakoribb formája az arckifejezés, illetve a beszédfonetikai eszközök: a beszédtempó, a hangmagasság és a hanglejtés… Ez mind-mind információt nyújthat a másik személy érzelmi állapotáról. Mindez nagy valószínűséggel genetikailag kódolt, illetve a kulturális hatások ugyancsak erősen irányíthatnak bennünket érzelmi reakcióink kinyilvánításában.

Amíg a kísérleti pszichológia talán kiválóan tudja vizsgálni a racionális gondolkodást (például milyen gyorsan old meg az egyén bizonyos problémákat), addig az érzelmek tipikusan személyek között alakulnak ki, a köztük levő úgynevezett interperszonális térben, ezért vizsgálatuk nem lehetséges.

A csecsemő kezdeti önkifejezését persze jól fogadjuk, majd lassacskán, a gyermek fejlődésével azt várjuk el, hogy csak az általunk elfogadott érzéseket mutassa ki (egy fiú ne sírjon, egy lány ne legyen dühös, stb.). A saját gyerekeim esetében az a jellemző, hogy azonnal ki akarnak fejezni minden érzést, ezért egymás szavába vágnak, és lehetőleg egyre hangosabban beszélnek, tele vannak lelkesedéssel. Energiájukat a szavakba öntött közlésen kívül még ezer apró kis mozdulattal is át akarják adni. Az összes lehetséges módon el szeretnék mondani, hogy éppen mi is megy végbe bennük. Csak szépen, lassan kezdjük ezeket mi, felnőttek lenyesegetni róluk, belőlük. Egyszer csak elkezdjük megkülönböztetni a jó és a rossz érzéseket aszerint, hogy milyen reakciókat idéznek elő másokban. Megtanuljuk, hogy a rossz érzéseket uralni kell, mivel kellemetlen helyzetbe hoznak bennünket, a jó érzéseket pedig ki lehet fejezni, de nem túl intenzíven, hiszen a hevesség is nagyon zavaró lehet másoknak. Így lassan leszokunk arról, hogy érezzük, megfigyeljük, beazonosítsuk és kifejezzük az érzéseinket, mert úgy tűnik, a környezetünk ezt várja tőlünk. Ha ezek a kezdeti érzelemkifejezések teljesen eltűnnek, vagy akár csak részben, akkor előfordulhat, hogy valaki nem érez lelki fájdalmat, és mások fájdalmával sem tud mit kezdeni, vagy ha megpróbáljuk elmondani neki, milyen bánat ért bennünket, milyen nehézséggel találkoztunk, valószínűleg ingerült lesz, és igyekszik megszabadulni tőlünk, vagy gondunkat lekicsinyelve valamilyen mulatságos megoldást javasol.

Végül is mi más a szerelem, mint érzelmek erőteljes áramlása? Hogyan születhetne meg bennünk, ha kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor a sajátunkat észleljük, és ugyancsak feszengünk, amikor valaki más érzéseinek vagyunk tanúi? Pedig az érzelmeink kiváló iránytűk: egyrészt önmagunk számára, hogy az életünket hogyan szeretnénk élni, és másoknak is, hogy a kapcsolataink a lehető legtöbb örömöt, boldogságot hozzák mindenkinek.