* Milyen egy zenész decembere? Mondhatjuk, hogy a nyár mellett ez is a szezon része?

— Igen. A decemberem évről évre sűrűbb. Minden percem be van osztva, próbák, diákok, tanítás, vizsgák, ünnepi műsorok, ráadásul nemrég a vonós tanszék vezetője lettem, ott is helyt kell állni. Aztán ott vannak a saját koncertjeim, melyekből az utóbbi években egyre több van. Ebben az évben decemberben egy szabad hétvégém sincs, úgyhogy a karácsonyi díszítést sem tudom, mikor fogom befejezni, szerencsére van erre egy emberem. (Nevet.)

* A Szabadkai Zeneiskolában tanítasz, ahol nagyon sok diákod van. Mi alapján döntöd el, hány új diákot vállalsz be?

— A régi diákjaimat megtartom, ez nem kérdés, újakat pedig csak olyat választok, akin látom, hogy tehetséges, s akit a szülei is teljes mértékben támogatnak. A hegedű egy olyan hangszer, amelyet nem lehet középszerűen csinálni, mindennap kell gyakorolni, nincs nyári és téli szünet. Egy idő után persze megengedheted magadnak, hogy lazulj, de ehhez sok évnek kell elmúlnia. Hogy ilyen sok diákom van, az annak köszönhető, hogy most többet kellett elvállalnom, mint amennyit magamtól vállaltam volna.

* Az, hogy nincs pihenés, arra is utal, hogy más a gyerekkora is annak, aki professzionális szinten szeretne foglalkozni a hegedűvel? Ez esetedben is így volt?

— Ha visszagondolok a gyerekkoromra, azt mondom, hogy úgy lehetett ezt végigcsinálni, hogy az ember nagy egoizmussal született, s azt mondta magának hétévesen, hogy márpedig én zenész leszek, és meg is fogom csinálni, mert én bármire képes vagyok. A tehetség kevés, a gyakorláson és az elhivatottságon múlik minden. Számomra mindig a gyakorlás volt az első. Képes voltam szülinapokat kihagyni, hogy gyakorolhassak, és mindezt nem azért, mert a szüleim kérték vagy erőltették. Ha az ember tudatos, bármit el tud érni, s az ilyen gyerekekkel könnyű dolgozni, de ezekből sajnos nagyon kevés van. 

* Nincs benned hiányérzet, amiért kimaradt ez-az a gyerekkorodból?

— Nincs, mivel nálunk a szűk család is ötven-hatvan személy, és mindig sok gyerek volt körülöttem. Mi úgy szórakoztunk, hogy zenéltünk, úgyhogy nem is igazán tudom, mit hagytam ki. Tizenhét évesen aztán kiköltöztem Ausztriába az egyetemre, ahol eleinte egy kicsit hanyagoltam a zenét. Helytálltam én így is, de többet jártam szórakozni, szóval mondhatjuk, hogy bepótoltam néhány dolgot, melyet gyerekként talán nem csináltam. De hozzátenném, hogy én elég sok megaláztatásnak, gúnyolódásnak voltam kitéve az általános iskolában azért, mert a hegedű miatt sokszor magántanuló voltam, amit a többi gyerek úgy fogott fel, hogy nekem könnyű, mert nem kell iskolába járnom. Azt nem látták, hogy én mindent bepótoltam és minden ellenőrzőt megírtam. Reggel 10-től este 10-ig a zeneiskolában voltam, hazaértem, s akkor tanultam meg, amit az iskolára kellett. De továbbra is azt mondom: nem, nem érzem, hogy bármit is kihagytam volna. Mert nem a szüleim erőltették. Persze meg akartam felelni nekik, apukámnak, aki szintén zenész, de akkor is inkább saját magam miatt csináltam mindent.

* Könnyen feltaláltad magad Linzben?

— Amikor kiköltöztem, sem angolul, sem németül nem tudtam. A szerb és a magyar nyelvet anyanyelvi szinten beszélem, és valamennyire a roma nyelvet is. A kiköltözés úgy történt, hogy a szüleim bepakoltak a kocsiba, megindultunk, majd zuhogó esőben odaértünk. Ők segítettek beköltözni a kollégiumba. Velünk volt a mentorom is, hiszen ekkor még kiskorú voltam. Amikor mind elmentek, álltam a kollégium előtt a szakadó esőben, és azon gondolkoztam, hogy most hogyan tovább. Sírtam egy jót, hiszen előtte soha nem aludtam egyedül. Igen szegény körülmények között nőttem fel, egy szobában aludtunk a szüleimmel, úgyhogy kemény magánnyal küzdöttem itt az elején, amíg meg nem érkezett a szobatársam. De itt jön ismét a nagy akaraterő, melynek köszönhetően mindent kibírok, úgyhogy azt mondtam, jó, akkor most írni fogok, úgyhogy azzal töltöttem az estéimet, hogy verseket, dalszövegeket írtam. Nem sokkal ezután felállítottam magamnak egy rendszert, elkezdtem újságokat olvasni, hogy elsajátítsam a nyelvet, s egy hónap alatt sikerült is megtanulnom annyit németül, amennyi az A2-es nyelvvizsgához kellett. Egy év után majdnem anyanyelvi szinten beszéltem, és csak ezután feküdtem rá az angolra. Hallottak zenélni a vizsgákon, és sok zenekarba hívtak vendégnek. Ráadásul ezekért ott pénzt is adnak a diákoknak is. Első koncertem az Anton Bruckner Zenekarban volt, mely a világ egyik legjobb zenekara, csak ezt akkor én még nem tudtam. Sok együttesben zenélni nagyon jó tapasztalat volt, és jó kapcsolatokat hozott. A hegedűtanárom azt mondta nekem, hogy soha nem volt még ilyen diákja, mint én, aki mindig feltalálja magát, pedig már közel volt a nyugdíjhoz. Benevezett egy világversenyre, melyet meg is nyertem, ráadásul a díj mellé még az is járt, hogy szólókoncertet játszhattam a Bécsi Szimfonikusokkal a Stift Lambach termében, ahol Beethoven megírta azt a hegedűversenyét, amelyet én akkor ott eljátszottam. Élvezni kezdtem az ottlétet, s úgy megtetszett, hogy haza sem akartam jönni.

* Most mégis itt vagy Szabadkán. Mi hozott haza?

— Számomra a zene és a család a prioritás. Azért születtünk erre a világra, hogy szeretetben részesüljünk, és szeretetet adjunk, a materiális dolgok jönnek-mennek. Tíz év alatt kialakítottam Linzben a kapcsolataimat, s a mai napig visszajárok koncertezni, de itt van a bázisom, ahol a családom és a barátaim, és jól érzem most itt magam.

* Aki hallott már énekelni, tudja, hogy csodálatos hangod van, több énekes megkeresett már, de mégsem vállalsz órákat. Miért?

— Mert nem tudok. Én énekelni tudok, de a technikai dolgokhoz nem értek. Soha nem énekeltem be, az artikulációs gyakorlatokat ismerem, de soha nem használtam. Én amióta az eszemet tudom, éneklek, de senki nem mondta meg, mit hogyan csináljak, és talán ez a szabadság érződik az éneklésemben.

* A Luma Dui nevű formációtok az idén alakult meg, és már több mint harminc koncert van mögöttetek. Mitől vagytok különlegesek?

— Minden zenekarnak van egy stílusa, nekünk is. A Luma Dui szóösszetétel azt jelenti: két világ. Esetünkben két világ összefonódásáról van szó. Árpi kollégám, jóbarátom a blues, a rock és a jazz stílusában jártas, én pedig a klasszikus zenében, a popban és a cigány zenében. Mindketten a zene szerelmesei vagyunk. Emberileg és zeneileg is értjük egymást, soha nem tűztünk ki konkrét célokat, minden természetesen, organikusan alakult. Önmagunkat adjuk, és szerintem ennek köszönhető, hogy már ennyi fellépésünk volt. Árpit is körülvette a zene gyerekkorában. Nálunk a családban én vagyok az egyetlen tanult zenész, mindenki más hallás után muzsikál. Amikor Árpival elkezdtünk együtt zenélni, láttam, hogy bár tud kottát olvasni, és ő is tanult zenész, mégis hallásból vesz le dalokat, szólókat, gyorsan tanul, és mindent magába szív. Sokat tanulok tőle, de ő is tőlem, ami nagyon fontos. Mi nem a kottát figyeljük muzsikálás közben, csak repülünk a zenével. 

* Viki, téged zavar, ha egy koncerten az énekes falsul énekel?

— Mivel zenei füllel hallgatok minden koncertet, persze hallom, de a fals hang és a tévedés nem zavar annyira, mint amennyire az, ha például a zenész vagy az énekes nem száguld a zenével, ha nem tudja az érzéseit közvetíteni az előadása során. A cél, hogy el tudja érni azt a hatást a színpadon, hogy nem tudok másra figyelni, csak rá. S ekkor már mindegy is, hogy falsol-e. Mert ha már meghallom, hogy egy picit félrecsúszott hangban, az arra utal, hogy nem volt eléggé benne a zenében. Na, az tud zavarni.

* Van olyan előadó, akinek a koncertjére a világ végére is elmennél?

— Persze, több is. Legutóbb Pozsonyban voltam a Janoska Ensemble koncertjén, ahol Ulf Wakenius jazzgitáros is játszott, aki tíz évig zenélt Oscar Petersonnal. Leírhatatlan érzés volt ez a koncert. De a klasszikus zene világában is vannak ilyen előadók, például Maxim Vengerov.

* Mindjárt itt a karácsony. Hogyan készülsz rá? Szeretsz ünnepelni? 

— Nagyon. Nálunk a karácsony a legnagyobb ünnep az évben. Az egész család készül rá, hazajönnek a rokonok külföldről, ráadásul édesapám születésnapja is ekkor van, úgyhogy ez egy sok napig tartó nagy-nagy ünneplés rengeteg emberrel, zenésszel, mulatsággal. A díszítést már november végén elkezdjük. Van egy film, melyben a férj azt mondja, úgy szeretné kidíszíteni a házát, hogy még az űrből is látható legyen, ahogy csillog-villog. Na, az én édesapám is ilyen. Ezért van erre egy családtag, aki jön, és segít díszíteni. Minden helyiségben van egy karácsonyfa, az udvar nappali fényben világít, én pedig mivel szeretek kézműveskedni, óriásmuffinokat készítek a kertbe. És mindenhonnan szólnak a karácsonyi dalok. A család összejön, mindenki elhozza a hangszerét, muzsikálunk, éneklünk. A karácsonyi, nagy, közös ebédre pedig ki kell bérelnünk egy termet, mert senkinél sem férünk el.

* Akkor jól érzem, hogy a zene valóban átszövi a mindennapjaitokat?

— Mi a zenén keresztül imádkozunk. A romáknak nincs egy meghatározott vallásuk, annak az országnak a vallását veszik fel, amelyben élnek. Minden nóta az ember fájdalmát, boldogságát fejezi ki, ezért mondom, hogy mi ezen keresztül imádkozunk, ezért annyira szent számunkra a zene, és ezért vagyunk benne ennyire őszinték. A zene mindenhol ott van, még a temetéseken is, csak olyankor főleg hallgatókat muzsikálnak, nem mulatunk. A toron mindenki torkaszakadtából énekel. Ezek hidegrázós pillanatok. 

Ahogyan azok is, amikor Viki muzsikál vagy énekel. Legközelebb Szabadkán hallhatják, december 26-án, a Szabadkai Szimfonikus Zenekar karácsonyi koncertjén, de kövessék a Luma Dui programtábláját is, könnyen rajongóvá válhat az ember.