— Sosem gondoltam, hogy erről a témáról valamikor majd nyilvánosan beszélek — mondja az idős asszony. — Az idő múlásával egyre többször találkozom hasonló sorsú emberrel, és talán előbb kellett volna jelentkeznem, hogy elmondjam: az érzéseinknek nem tudunk parancsolni, ha a szívünkben fellobban a láng, nincs az az erő, amely el tudná oltani. Húszéves koromban egészen másként láttam az életet, pedig átlagos családban nőttem fel. És talán éppen ez volt a lényeg: valamikor azt hitték az emberek, hogy csak az „extrémek” képesek más kultúrából származó személlyel élni. Egyszerű munkáscsaládból származom, ketten voltunk testvérek, a két évvel idősebb bátyámmal szoros, igazi testvéri kapcsolatot ápolunk. Neki már unokái is vannak, én most várom az elsőt, és olyan izgatott vagyok, mintha nekem kellene megszülnöm a babát!

A középiskola befejezése után kereskedelmi főiskolára iratkoztam Újvidéken. Igazából sosem voltam kereskedő, anya kicsi kertjéből még a felesleges veteményt sem tudtam eladni a piacon, de nagyon szerettem a piacnapi tömeget, a rengeteg különféle embert, de a rám bízott árut a végén anyunak kellett eladnia. Még abban az esetben sem tudtam vevőt találni a lassan lankadó spenótlevelekre, ha anya azt mondta, a pénzen azt vehetek magamnak, amit akarok. A főiskolát viszont befejeztem, és egy gyár kereskedelmi osztályán kaptam munkát, onnan mentem nyugdíjba az idén. A férjemmel mindig azt terveztük, hova utazunk, ha nyugdíjasok leszünk, de sajnos sehová sem megyünk már együtt, néhány hónappal a nyugdíjaztatásom előtt ugyanis a másvilágra költözött. Több mint harminc évet éltünk le együtt megértésben, szeretetben, toleranciában. Nem mondom, hogy sosem szólalkoztunk össze, de a szóbeli csatározások rövidek voltak, és utána csak nevettünk, milyen ostobák vagyunk.

A házasságunk története egyébként rendhagyó, akkoriban talán nem is volt hasonló eset a vidékünkön. A férjem abban az időben, amikor főiskolás voltam, kongói egyetemistaként tanult az újvidéki orvosi karon. Magam sem tudom, hogyan jöttünk össze, de arra határozottan emlékszem, hogy engem csak az aggasztott, hogyan mutatom majd be őt a szüleimnek. Az egyetem utolsó évét tisztázta, amikor udvarolni kezdett, és az angolon kívül sem szerbül, sem magyarul nem beszélt érthetően. Otthon tudták, hogy szerelmes vagyok, de arról nem beszéltem, milyen a fiú, akit szeretek, és főleg arról nem, hogy sötét bőrű. Pedig beszélhettem volna, mert jóképű fiatalember volt, a bőre sem volt koromfekete, és olyan tekintete volt, hogy az embert kellemes melegség öntötte el, ha ránézett.

Húsvétra hoztam haza először. Ő is katolikus volt, hiszen Afrika számtalan országában van jelen a mi vallásunk is. Amikor a vasútállomásról hazaértünk, anya éppen a boltból ért haza, agyonpuszilt, és megkérdezte: ez a valaki kit keres? Nevetve csak ennyit mondtam anyunak: senkit, mert már megtalálta. Aztán zavaromban nem tudtam, mit csináljak. Vártam a szidást a szüleim részéről, de senki sem tett semmilyen rossz megjegyzést. Amikor készültünk aludni, anyu megkérdezte: húzhatok neki fehér ágyneműt, nem fog a bőre? Ezt le kellett fordítanom a férjemnek, aki szívből derült a kérdésen. Összeházasodtunk, Kongóból csak a nővére és annak fia jött el az esküvőre, mert másnak nem volt még útlevele. Dolgozni kezdtünk, ő az államvizsga után egy üzemi rendelőben kapott munkát, ahol valósággal imádták a munkások.

Lassan nemcsak a család, de a szomszédok, ismerősök is megismerték. Ő egy rendkívüli, becsületes, őszinte ember volt, akivel mindig tudtad, hányadán állsz. Azt mondta, amit gondolt, sosem sértett meg senkit, imádta az egyetlen fiát, akit a házasságkötésünk harmadik évfordulóján szültem. Lakást vettünk, autónk volt, minden évben tíz napot töltöttünk a szüleinél. Sokat utaztunk. És szerettük egymást. Egész életemben a férjemtől kaptam a legtöbb szeretetet, szép szót, figyelmességet. Az évek folyamán megtanult szerbül, szépen beszélt magyarul is, habár azt mondta, a magyar nyelv beszéd közben inkább éneklésre hasonlít. A bátyámmal volt kezdettől fogva a legjobb viszonyban. A fiunk befejezte az egyetemet, megnősült. A menyünk egy aranyos, szőke hajú, fehér arcú, fürge kis menyecske, aki mellett az én kreol bőrű fiam olyan, mint egy rézszobor. A férjem is nagyon büszke volt rájuk. A bátyám sokszor mondta neki: gyere, igyunk egy kisüstit a fiatalokra! És ittak, de mindig csak egy pohárkával. Egyszer megkérdeztem a bátyámtól, mit kedvel a sógorán. A válasza egyszerű volt, de felelet minden hasonló, ostoba kérdésre: ő is csak ember, méghozzá jó ember.