Mi okból bóklásztam éppen városunk cseppet sem ,,takaros' külvárosában, nem messze az erdőtől, nem érdekes, de hallom én, hogy valaki nagyot ordít ám:
- Bátó!
Nézek jobbra, nézek balra, sehol egy ,,bátó', de aztán az akácfák mögül újra hallom a hangot:
- Bátó!
Hozzám szólnak, nem kétséges. De hát régen voltam én rövidnadrágos ,,bátó'. Látok én egy deszkabódét, mellette torzonborz házőrző vicsorít. A ,,gazda' az én derék koldusom, akinek alkalomadtán egy gyűrött tízest vagy néhány fémpénzt szórok kétes tisztaságú sapkájába. Ha már itt vagyok, nem osonhatok el köszönés nélkül, gondoltam.
- Gyere beljebb, ülj le nálunk.
Szót fogadtam, és leültem. Elmúlt minden félelmem, mert hiszen ismerősnél vagyok, az otthonában. A barátnője - vagy a felesége, nem tudhattam - szedett a frissen főzött bablevesből, megkínált kannás borral. De én nem voltam sem éhes, sem szomjas, s egyébként sem mertem volna enni vagy inni a bablevesből, illetve a borból. Gombóc nőtt a torkomban. A fertőzéstől tartottam. Igen. Ez a család egyike azoknak a sokaknak, akiket a mi szép demokráciánk az élet peremére sodort, a cifra nyomorúságba. Az öreg, aki ,,bátó'-nak szólított, elmondta, hogy nyáron szebb az életük, télen vágnának ők a fákból, de azért nemegyszer megbüntették már őket. Ömlik belőlük a szó feltartóztathatatlanul.
- Én Délről jöttem át ide - mondta az öreg a bablevest kanalazva. - Ott sem volt semmim, itt sincs. Egykoron gyárban dolgoztam, hordtam a maltert és a sódert, de nem volt szerencsém sohasem. Az első feleségem faképnél hagyott... Elvesztettem az állásomat.
Az öreg barátnője kevésbé beszédes. Ő takarítónőként dolgozott sok helyütt, de neki is ajtót mutattak, mert mindig létszámcsökkentés volt mindenütt. Meg az is mondták, hogy mindig részeg. ,,Jól van, megiszom én a magamét - tette hozzá -, de sohasem kurjongattam, és nem törtem be senki ablakát...' Itt meg nagyon kell ám vigyázni, nehogy lángra kapjon a gaz, mert akkor nem lesz fedél a fejük felett.
Az egészségük is romlik, mondják sóhajtozva. A kemény húst nem is tudnák már megrágni. De azért megvannak. Otthonukban a szemétdombokon talált ágyak, tűzhely meg egy valószínűleg már nem működő tévét is látok. Terveik nincsenek. Alkalmi munka? Az mi? - kérdezik. A sapkába naponta néha száz, kétszáz dinár is összegyűlik, kenyeret vehetnek abból. Meg bort.
Megkérdeztem:
- Vajon meddig bírják még ezt az életet?
Hümmögtek, a vállukat vonogatták. Puszival akartak elbúcsúzni tőlem. Legközelebb ha erre jársz, térj be hozzánk - mondta az asszony -, készítek neked töltött káposztát, szalonnával. Biztosan nagyon szereted.' Sietve távoztam.
Magamban újra megkérdeztem:
- Vajon meddig bírják?