Megszólítani a fiatalokat — a legnagyobb kihívás a papok részére

Megszólítani a fiatalokat — a legnagyobb kihívás a papok részére

Interjú Utcai Róbert csantavéri plébánossal

* A csantavéri templom mindig tele van fiatalokkal, gyerekekkel. Üdítő látvány. Hogyan sikerült ezt elérnie? 

— Isten kegyelméből és a szülők támogatásával. Számos csantavéri édesapa és édesanya tartja fontosnak azt, amit a kereszteléskor megígért, ezért el is vezeti gyermekét a szentmisékre. Tudok azonban olyanokról is, akik gyermekeiket csak a templomajtóig kísérik el. Itt már egy kicsit hiteltelenebb a szülők módszere, ami sajnos azt eredményezi, hogy a felnövő gyerkőcök a bérmálás után az ősök közömbösségét követik. Én minden hittanosomnak örülök, még akkor is, ha a hitélet útján „árva”, vagyis a szülői kényszer hatására egyedül kullog el a vasárnapi szentmisékre, hiszen így legalább lehetőséget adunk a Szentléleknek, hogy megérintse az illető lelkét. Számos esetet tudok felhozni, hogy azok a gyermekek, akik feltehetően szülői „rábeszélésre” járnak a misékre, mennyi mindent megjegyeznek, amit magukkal is visznek haza. Egy példa: Nemrég korábban megbérmálkozott fiatalokkal beszélgettem, és felmerült a pletykálkodás izgalmas témaköre, melyre Takács Gáspár templomépítő atyánk egyik történetét idéztem fel. Eszerint a másokról való beszéd olyan, mint a dunyha, melyet ha feltépünk, a tollakat szertefújja a szél. Egytől egyig már soha nem tudjuk visszarakni őket a dunyhába. A pletykával is hasonló károkat okozunk embertársunknak. Megsértjük a becsületét, és ezt már lehetetlen teljes egészében jóvátenni. Miközben ezt a történetet meséltem, az egyik ifi hittanos gyerek, aki néhány évvel ezelőtt még kisiskolás volt, közbevágott, hogy ezt már egyszer elmeséltem a templomban. Bevallom, én már nem emlékszem rá, talán öt-hat éve lehetett, viszont a gyerekben ezek szerint mély nyomot hagyott a prédikáció és annak üzenete. Milyen jó, hogy ha kényszerből is, de eljárt a szentmisékre, hiszen így talán jobban felfigyel a pletykálás veszélyeire. Arra is emlékszem, ami az imént említett témával kapcsolatos, és amit az egyik alsós diákom mondott el az iskolai hittanon. Épp a szentmisére járás témája merült fel, mire a kisdiák őszintén kijelentette: Régen nem szerettem templomba járni, de most már nagyon élvezem! Az első osztályig valószínűleg nem sokszor látta belülről az Isten házát, és egy ideig furcsa volt neki a vasárnapi szertartás. De, úgy látszik, idővel megtapasztalt valamit, ami miatt azt mondja magában, hogy megéri oda menni. Ennek szívből örülök! 

* Hogyan lehet a gyerekek és a fiatalok számára „vonzóvá” tenni a vallást?

— Nagy kihívás ez számunkra, papok számára! A modern világban nemcsak a kényelem, hanem a technikai szerkezetek is ellenszélként működnek a ránk bízott fiatalok életében. Nekünk módot kell találnunk, hogy valamiképp megszólítsuk őket. Az a tapasztalatom, hogy ezt csakis úgy tudjuk elérni, ha isten- és közösségi élményt nyújtunk nekik. Ez nemcsak az általános iskolásoknak ajándékoz megtartóerőt, hanem nekünk, szervezőknek is. Sok fiatal, aki már „kibérmálkozott” az egyházunkból, egy ilyen élmény által újra megerősödik, és megkezdi tudatosan keresni az Úrral való személyes kapcsolatot. És így az istentapasztalatot is átéli, aminek köszönhetően készen áll időt szakítani a napi elcsendesedésre és a heti szentmisére. Emellett pedig valamilyen konkrét feladatot is vállal a közösségben. Nagy örömmel gondolok vissza a tavaly áprilisi hittanos lelki napunkra, amikor az egyik középiskolás, aki csak hébe-hóba jár szentmisére (elvégre ő már megbérmálkozott), lelkesen eljött segíteni, és az ebéd előtti Ébredés-koncert alatt a sekrestyénél állt. Úgy láttam, mintha könnyezett volna. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Mire ő: Persze. De ennyi hittanost én még soha nem láttam együtt! Teljesen meghatott a sok aranyos gyermek mosolya. Az említett középiskolás később azt kérte, hogy a jövőben mindig szóljak neki, örömmel eljön segíteni, mert ez olyan felemelő.

* Az a tapasztalatom, hogy a fiatalokban számtalan kérdés, kétség él, és nem tudnak/mernek segítséget, tanácsot kérni. Önt megkeresik néha a gondjaikkal?

— Azt azért nem mondanám, hogy emiatt nincsenek szabad perceim, de a középiskolás vagy ifjúsági hittanórák után gyakran ott maradnak, hogy valamit megbeszéljünk. Vannak olyan hittanosaim is, akik az óra előtt sietnek hozzám, hogy amíg a többiek gyülekeznek, addig megosszanak velem valamit, vagy tanácsot kérjenek. Sok esetben e-mail-ben fordulnak hozzám. A középiskolás hittanokat ajándékként élem meg, hiszen ott számos olyan téma felmerül, amelyről el tudunk beszélgetni. Sok minden érdekli a fiatalokat, és örömmel látom, hogy gyakran nem maradnak meg a felszínesség szintjén, hanem érdeklődve közelednek a hit mozzanataihoz. Sokszor alakulnak ki békés hangvitelű viták. Lehet, hogy nem minden alkalommal jutunk közös nevezőre, de mégis olyan szép, hogy meghallgatjuk és elfogadjuk egymás véleményét. Akkor is tiszteljük és szeretjük egymást, ha bizonyos erkölcsi kérdésekben esetleg más állásponton vagyunk. Az eredeti kérdésre visszatérve még elmondanám, hogy őszintén sajnálom, ha nem tudok minden gondra megoldást és tökéletesen használható tanácsot adni a fiataljaimnak, de legalább imádkozom értük. 

* Legutóbb februárban találkoztunk egy párkapcsolati kérdésekről szóló előadáson. Akkor azt nyilatkozta, hogy a fiatalok többsége valamiféle bűnként éli meg a korai kapcsolatokat, szerelmeket. Hiszen a Ne paráználkodj! a tízparancsolatban is benne van. Hol a határ, mi számít paráználkodásnak? És ha átléptük — ami, valljuk be, a XXI. század őrült értékrendjében nem nehéz —, az valóban halálos bűnnek számít? 

Nagyon nehéz meghúzni ezt a határt. Hiszen a teljes testi önátadást félretéve már az is más súllyal bír a helytelen dolgok világában, amikor egy házasság előtt álló jegyespár csókolózik, viszont egészen más kategória, amikor ugyanezt egy két-három napos együtt járás után teszik meg a fiatalok. Persze ha a serdülőknek a csókolózás témáját érintem a bűnök csoportjában, sokan meglepődnek, mert véleményük szerint az egyáltalán nem bűn. Többször úgy próbálom elmagyarázni a csókolózás súlyát, hogy ha ez nem bűn, és bárki bármikor bárkivel megteheti, akkor miért nem mennek oda a szomszédokhoz, és a kézfogás helyett miért nem kezdenek el velük csókolózni — függetlenül a szomszédok életkorától és családi állapotától. Vagy megkérdezem, mit szólnának, ha engem a templom előtti téren látnának csókolózni. Erre aztán kitör a nevetés, és elhangzik a válasz: Hát magának azt nem szabad! Így próbálom őket rávezetni arra, hogy ha rajtam megbotránkoznának, akkor ebből az következik, hogy mégsem olyan laza és közömbös dolog a csókolózás. A további testi kapcsolat pedig még kevésbé. Nagyon tetszett Kruppa Levente atya februári előadásának az a gondolata, hogy az is megcsalás a házastársaddal szemben, ha korábban volt valakid, akivel teljes testi önátadásig mentél el. A házastársaddal való együttlétedkor ugyanis visszagondolhatsz rá, és ez rombolja a szeretetkapcsolatotokat. Mindenképp szeretném közölni a fiatalokkal, hogy Isten örül annak, ha valakinek a szerelemtől megdobban a szíve, és emiatt boldog lesz. És miközben átadom az isteni parancsolatok üzenetét, vagyis azt, hogy a bűn mindig bűn marad, azt szeretném hangsúlyozni, hogy Isten irgalmas, szerető, és kész megbocsátani! Ez pedig már nem csak a hatodik parancsolat területére vonatkozik. Isten kész felemelni az elesettet, mindenekelőtt engem! Élvezem megtapasztalni ezt a felemelő szeretetet, ezért legalább havi rendszerességgel, de olykor még gyakrabban járulok a szentgyónáshoz. 

* A házasságra való felkészítés során milyen tanácsokat szokott adni a pároknak? 

Először is azt, hogy Istent ne hagyják ki a házaséletükből. Annyi szép példát láthatunk, ahol a férj és a feleség is fontosnak tartják az Úr jelenlétét, közösen imádkoznak, együtt olvassák a Szentírást, bekapcsolódnak az egyházközség életébe, és az Ő áldását kérik. Az ilyen házaspárok arca derűs, és a gyermekeik is ezt a lelki békét tükrözik. Amely házasságban erre az Istennel való összhangra törekszenek, ott egészen biztosan kiegyensúlyozott kommunikáció lesz, valamint készség a megbocsátásra és törekvés az önzetlen szeretetre. Ilyesmiről szoktam beszélni a csantavéri házasulandóknak a jegyesoktatáson, mely évről évre számomra is nagy élmény. Az évi 25 párból 15-20 rendszeresen eljön a találkozókra. Az idén is egy kedves csoport kovácsolódott össze. És nemcsak én beszéltem, hanem egy fiatal pár is hiteles tanúságot tett, illetve egy keresztény doktornő is hasznos tanácsokat adott. Az egyik férfi pedig elmondta, hogy ő minden alkalom után a munkahelyén megosztotta az itt hallottakat. Számomra ez nagyon fontos, hiszen tudjuk, hogy általában milyen szűkszavúak vagyunk, ha egyáltalán meg merünk szólalni baráti körben a hitről. 

* Mit üzen az olvasóknak?

— Azt, hogy legyenek derűsek és boldogak a hivatásukban! Nagyon szeressék Istent és mindazokat, akiket az Úr a közelükbe rendelt!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink