— Most sem azért jöttem, hogy segítséget kérjek, hiszen az én problémám nem olyan, hogy egyszer megtörtént, és kész — mondja igazolásként álláspontjára. — Éveken keresztül húztam magammal ezt, mint egy rongyos pokrócot, és minden alkalommal jómagam evickéltem — sokszor süllyedtem — a dolgokkal. Azt hiszem, életutam hosszabbik részét már megtettem, ami pedig még vár rám, azt hősiesen elviselem, vagy azt is legyőzöm. Majd az idő mutatja meg. A szüleim túl voltak a harmincon, amikor megismerkedtek. Az apám szülei tanyasi gazdálkodók voltak, elég pénzük meg termőföldjük volt. Ők másként látták az életet, mint anyám szülei, akik viszont a városban éltek, és állami munkahelyen dolgoztak. A szüleim ismeretsége házassággal végződött, melyben rajtam kívül egy fiú is született. Ő volt az idősebb, és nem is ragaszkodott különösképpen a családhoz, már középiskolás korában járta a maga útját. Így nőttem fel, a szüleimnek csak én voltam fontos a világon — a bátyám ugyanis a középiskola után külföldre ment, és azóta évente egyszer-kétszer jár haza látogatóba.

Középiskolát fejeztem be, és hamar férjhez mentem. A férjem jóképű, ám nagyon csöndes — vagy talán jobb kifejezés rá a céltalan — fiatalember volt, és igazából én irányítottam az életünket. Huszonkét éves voltam, amikor megszültem az idősebb fiamat. Dolgoztunk, a szülők mindkét részről segítettek, amennyit bírtak, így semmiben sem szenvedtünk hiányt. A nagy szerelem viszont sajnos elég gyorsan, a második fiunk születése után elmúlt. Hiába tettem meg mindent, hogy megmentsem a házasságunkat, a férjem nem működött együtt velem — de az anyja is tette a magáét —, és végül elváltunk. Én a két kislegénnyel albérletbe költöztem, a kisebb fiam mindössze ötéves volt. A szüleim dolgoztak, és mivel nem volt hely a napköziben, a gyerekeket nem volt kire bíznom, amíg munkában voltam. Lassan megtanítottam őket mindenre, amire szükség volt, hogy egyedül is feltalálják magukat, amíg dolgozom. Különösen az idősebb fiamra hárítottam sok feladatot, nem vettem figyelembe, hogy még ő is gyerek. Otthon mindig azt hallottam a szüleimtől, hogy a fiúkkal sokkal több a gond, mint a kislányokkal, ezért igyekeztem, hogy szigorú, de igazságos szülő legyek. Hogy ez nem sikerült teljes mértékben, az azzal is magyarázható, hogy nagy igyekezetemben, hogy ne legyen hiba a nevelésükben, elfelejtettem: nekik is van véleményük, és szívesen beszélgetnének velem, ha hajlandó volnék egyenrangú félként elfogadni őket. Meg voltam győződve, hogy csak akkor válnak értékes felnőtté, ha félnek tőlem, ha tudják, a hibákat büntetem. És közben imádtam őket. De ezt csak esténként mutattam ki, amikor aludtak: belopakodtam a szobájukba, és csókolgattam a kis kezüket meg betakargattam őket, hogy meg ne fázzanak.

A fiatalabb fiam nyugtalan természetű volt, makacs és önfejű. A bátyja nem volt eléggé tekintélyt parancsoló, de tudása sem volt ahhoz, hogy ő nevelje az öccsét. Így vált a fiam problematikus kamasszá. Eleinte csak verekedett. Ilyenkor, ha véres orral, eltépett farmernadrággal vagy szétszakadt iskolatáskával jött haza, rohantam az iskolába „kiradírozni” a flekket. És este összetört szívvel raktam a borogatást a sebekre, varrtam a nadrágot. De sohasem panaszkodtam a gyermekeimre. Ők voltak az életem érteleme. Egészen addig, amíg a fiam el nem kezdett kábítószerezni. Amíg futotta a drogra a zsebpénzből, addig nem is volt gond, de ahogy elfogyott a pénze, nem válogatott a módszerekben, hogy hozzájusson. Így került először rendőrkézre, majd utcai bandák sorába, ezért dobták ki a középiskola negyedik osztályából. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne történt volna vele valami. A másmilyen jellemű idősebb fiam valósággal magába roskadt, azt hitte, ő a felelős, mert nem vigyázott eléggé az öccsére. Ma sem tudom megmagyarázni, honnan vettem az erőt, hogy a fiaimat megvédjem a világtól, önmaguktól. Nem, sosem gondoltam arra, hogy valamilyen szakembertől tanácsot kérjek. Még a bátyámtól sem kértem sosem semmit, még tanácsot sem, amikor hazajött látogatóba. Úgy éreztem, a gyerekeimért én vagyok a felelős, semmi szükségünk negatív reklámra. És nem tudom hogyan, de kikecmeregtünk a kátyúból. Az idősebb fiam velem van, azt mondja, most az ő feladata az, hogy rám vigyázzon. A fiatalabb megnősült, van egy gyerekük, és normálisan élnek. Én pedig így, az idős agyammal, naponta elemzem az életemet, és mindig arra az eredményre jutok, hogy az ember beteg lélekkel, összetört szívvel is küzdhet segítség nélkül a gyermekeiért. Talán hosszabb és nehezebb lesz az út a sikerig, de én mondom, hogy megéri.