home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Más idők voltak azok...!
Farkas Zsuzsa
2008.06.11.
LXIII. évf. 24. szám

Egy osztályra való ember üli körül a Népkör hosszú asztalát. Ennyien maradtak a negyvennyolcban diplomázott négy osztályból. Hajuk színe vetekszik ugyan az ünnepi hófehér terítőével, de az arcukon a tevékeny emberek pírja, a nem sokat okoskodó, filozofáló lélek természetes harmóniája, szemükben még...

Egy osztályra való ember üli körül a Népkör hosszú asztalát. Ennyien maradtak a negyvennyolcban diplomázott négy osztályból. Hajuk színe vetekszik ugyan az ünnepi hófehér terítőével, de az arcukon a tevékeny emberek pírja, a nem sokat okoskodó, filozofáló lélek természetes harmóniája, szemükben még mindig a tenni akarás lobogása. És - no, igen! - ami azonnal megragad: az irigylésre méltó szikár termet, az egyenes hátgerinc... Íme a tettek emberei! Akiknek nem a ledéren elröppenő szó, hanem a kő, a vas, az anyaföld, a villamos huzal a munkaeszközük. Akik az egész életüket végigépítették, végigszerelték. A kifejezés igazi értelmében. Pontosan, szépen... Zokszó nélkül vállalva a legmostohább körülményeket is. A háborúban lerombolt utak, gyárak, intézmények, lakóépületek helyett újakat adtak az országnak. Ott állták a sarat, ahol a valamikori Jugoszláviának a legnagyobb szüksége volt rájuk. Vajon hogy csinálták, hogy nem lett szárazzá, éltető nedű nélkülivé a lelkük? Hogy még mindig fogékonyak mindaz iránt, ami az életnek ízt, zamatot ad?
- Istenem, hogy tudtunk mi rohanni, kacagni, dolgozni azokban az időkben! S hogy szerettük, segítettük egymást, tekintet nélkül a nemzetiségére! Senkinek sem volt olyan szép fiatalsága, mint nekünk! De senki sem tudott úgy, olyan felszabadultan, olyan harsányan, olyan teli tüdőből nevetni, mint Balla mérnök úr, aki a legjobb barátunk volt. Visszhangzott a nevetésétől az egész iskola. Más idők voltak azok... - emlékezik a ma Újvidéken élő, statikus mérnökké lett csinos hölgy, Slavka Božanić a napokban éppen 90 évessé lett volt igazgatójára. - Mindent el tudott intézni, azt is, hogy kitegyék végre a katonakórházat az iskola emeleti részéből, s kollégium legyen a helyén a vidéki diákoknak...
Hogy miért választotta Slavka asszony ezt a nem éppen nőre szabott hivatást? å így magyarázza: ,,Tudja, én négy évig magyar fogolytáborban voltam, s hazatérőben az oroszok mesélték: náluk természetes dolog, hogy a nők pilóták, mérnökök, vonatvezetők lesznek. Ez nekem tetszett...'
- Jómagam Kanizsáról kerültem ide, s a legfiatalabbak közé tartoztam - mondja Leopold Imre, aki a többi között Németországban, Münchenben tökéletesítette építészmérnöki szaktudását tíz-egynéhány éven át, de visszatért szülővárosába. - Ott, a nyolcágyas tenyérnyi szobákban tanítottak meg táncolni a társaim, és aztán minden szombaton zenebona volt az ebédlőben egy tanár felügyeletével... És járt hozzánk egy lány is, aki éppen akkor szült. A tanárok rendszerint ezzel fejezték be az órát: no, menjünk, hogy a Dóra megszoptassa a kisbabát!
- Nem volt könnyű az iskola, tankönyveink nem lévén, egyfolytában jegyzeteltünk az előadásokon, délután pedig közösen átvettük az anyagot a kollégiumban - konstatálja a találkozó szervezője, szigetvári hősünk délceg tartású névrokona: Zrínyi Miklós mérnök úr, aki ma is naponta bejár dolgozni Szabadka egyik neves magán építőirodájába. - Kiváló szaktanáraink voltak viszont, közöttük négy doktor... A harmadik év végére mégis fél osztály kiesett, nem bírták az iramot. Akik viszont maradtunk, nagyon élveztük a tanulást. Emlékszem például Frölich tanár úrra, aki rendületlenül dohányzott, még órán is, s minden igyekezetével azon volt, hogy megtanítson bennünket logikusan gondolkodni. Egyszer ábrázolómértan-órán odaállt a tábla elé, s ezt kérdezte valamelyikünktől: No, fiam, mondd meg nekem, hol a pipa vetülete?! A matematikát Penavin tanár úr tanította, s egyszer, miután lediktálta a házi feladatot, kisvártatva így szólt hozzám: Zrínyi, mi az eredmény? És én már mondtam is. Ott, egy ültő helyemben kiszámítottam.
***
Leopold Imre tizenhét és fél éves volt, amikor diplomázott. A minisztérium alig várta a szakembereket, tízszer annyi embert is el tudott volna helyezni, mint ahányan voltak. Azonnal Újbelgrádba vezényelték, az államelnökségi palotát építeni. Töltötték föl éppen a területet homokkal. Amikor megérkezett, az építésvezető úgy nézett rá, mintha a Marsról pottyant volna le, mert műszaki középiskola nemigen volt akkoriban ezen a tájon, s a többiek mind tanfolyamosok voltak.
- Két váltásba osztottak be, éjjelibe is, amit ugyebár nem lett volna szabad, tekintettel arra, hogy még nem voltam nagykorú... Egyszer annyira kimerültem, hogy az asztalnál ülve elaludtam. Ezért csakhamar átvezényeltek téglagyárat építeni. Építési részlegvezető lettem. Ötszáz-hatszáz ,,informbürós' fogoly járt akkoriban ki dolgozni, talicskázni, lapátolni, meg német hadifoglyok is voltak, alumíniumcsajkával és -kulaccsal az oldalukon, köztük tanult emberek, egy bányaigazgató is pl., akit én huszonkettedmagával magam mellé vettem. Vigyázz, mondta a főmérnök mellé beosztott politikus, a helyettese, nehogy levelet csempésszenek ki, illetve nehogy alkoholt hozzanak be... A legnagyobb szakembereknek a Crna Trava-i kőművesek számítottak, de akkora volt a mellényük, hogy én, a kis vézna gyerek alig mertem még szóba elegyedni is velük, nemhogy bírálni a hanyag munkájukat. Aztán erőt véve gyengeségemen, odamentem a legidősebb munkavezetőjükhöz. Mondom neki: čika Ljubo, neće da me slušaju - és kitálaltam, milyen hanyag munkát végeznek. ,,Sve u majčinu! J.... mu sunce! - rikoltotta. - Ko neće da te sluša?! - És amikor már én is jól megtanultam a ,,szakkifejezéseket', minden úgy ment, mint a karikacsapás... Aztán a munka mellett beiratkoztam az egyetemre... De csakhamar kitűnt, hogy építészeti tanulmányokat nem célszerű levelező tagozaton folytatni, ezért megszakítottam a munkaviszonyomat, és rendes hallgató lettem. Eljártam a belgrádi Bolyai Farkas Kultúrkörbe, ahol összegyűlt a magyar diákság, s amit szintén Balla László segített meg még annak előtte a feleségével, Piroskával, pénzt gyűjtve a számára...
- Nyaranta jártuk a pénzesebb embereket Piroskával, de aztán mondtam neki, jobb, ha nem jön velem... Nem akart kezet csókolni a vidéki úriasszonyoknak, ha pénzt adtak, csupán kezet fogott velük... Én viszont rendre megtettem ezt. A cél érdekében... - így Laci bá. És elmesélte azt is, hogy rendre sportolásra ösztökélte a tanítványait, ép testben ép lélek jelszóval. Hogy maga is példát mutatott: rendszeresen úszott. Kirándulásokon mindig ámulva nézték a diákjai, hogy szeli a tenger habjait, ha kisbalták estek is az égből. Mert nem elég csak a szellem csiszolása, a testet is naponta edzeni kell.
- Mint egy nagy család, olyanok voltunk mi harmincnégyen, építészek. Mára 19-en odaföntről figyelnek ránk - törli meg a szemüvegét Prčić Luka, aki tősgyökeres szegedi lányt vett feleségül, s kitűnően beszél magyarul. Mint társainak a többsége is. Bizony, más idők voltak azok...
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..