* Hogyan került be az életedbe a színpad, hogyan kerültél színpadra?

— Hát, most mondhatnám, hogy valószínűleg az első szerepem egy hópehely lehetett, hiszen hópehelytánccal léptünk fel, színészként a Fabula Rasa Színjátszó Grund Dzsungel könyve című előadásában debütáltam, profi színházban pedig még szintén gyerekként léptem a világot jelentő deszkákra, a szabadkai Népszínház Aska és a farkas című előadásában voltam egyike a kis balettosoknak. Tizenkét éves lehettem, én voltam a legfiatalabb. Szerettem a balettot, de nem én voltam a legjobb táncos, s általában azokat a szerepeket kaptam meg, ahol inkább a színészi oldalam kellett megmutatni. Mivel láttam, hogy ezzel nagyobb sikerem is van, elkezdett érdekelni. Amikor a szüleim megkérdezték, szeretnék-e színjátszózni, már tudtam, hogy igen. A színházban utána többször kérték, hogy balettozzak. 

* Szerinted előny vagy hátrány, ha egy színésznek van valami extra képessége: jobban táncol, mint a többiek, vagy tud játszani hangszeren, stb.? Hiszen látjuk, hogy a rendezők ezt szívesen használják.  

— Mindkettő. Én az utóbbi években keveset foglalkoztam tánccal, tehát szerintem nem vagyok jobb táncos, mint a kollégáim, ugyanannyi ideig tanulom a koreográfiát, bakizom, sőt vannak nálam jobbak is, viszont nagyon hajlékony vagyok, ami szerintem előny, mert elvontabb karaktereket, mondjuk, egy szétesett játékbabát könnyebben eljátszom. Minden plusztudás hasznos lehet, mert tudsz bele kapaszkodni, ha éppen tönkremennél, mert azt érzed, nagyon rossz, amit csinálsz. Ilyenkor tudok arra gondolni, hogy nem baj, de táncosként meg tudom segíteni a szerepet. Ez lehet tánc-, ének- vagy hangszertudás. Én egyébként sokáig gondolkodtam azon, hogy elmozdulok a mozgásszínház felé, de rá kellett jönnöm, hogy nem való nekem. 

Fotók: Szerda Zsófi

* Akkor eszedbe sem jutott, hogy színművészeti helyett, mondjuk, táncot tanulj? 

— Megfordult a fejemben a fizikai színházi koreográfus-rendező szak, de olyan sok volt a bizonytalanság bennem — és Pestre sem vágytam —, hogy úgy voltam vele, megpróbálom Újvidéken a Művészeti Akadémia színész szakát. B tervem nem is volt. Azt mondtam, vagy oda, vagy nem tudom, mi lesz. Akkor már nagyon beleéltem magam, nem tudtam magam sehol máshol elképzelni.

* Ez azért is érdekes, mert a középiskolában turizmust tanultál, mégis elragadott Thalia.  

— A Bosa Milićević Közgazdasági Középiskolába jártam turisztikai technikus szakra, de csak azért, mert már akkor eldöntöttem, hogy olyan középiskolába akarok iratkozni, amely mellett marad időm a táncra, a színészetre. De voltam hotelben recepciós, s ültem turisztikai irodában is, úgyhogy érdekes volt, de már akkor tudtam, hogy nem sokat fogok kezdeni ezzel a papírral. 

* Utazni azért szeretsz, nem?

— Csak mostanában kezdtem el vágyódni, hogy úgy elutaznék valahová. Középiskolában, miközben mindenki arról beszélt, hogy Amerikába menne, vagy Thaiföldre, én nem tudtam mit mondani, úgy éreztem, hogy Vajdaság a világ közepe. Fél évet töltöttünk Budapesten az akadémia által, és szerettem is ott az iskolát, de a nagyvárosban rosszul éreztem magam, szóval nem vagyok annyira utazgatós fajta.

* Az akadémia után elég gyorsan jöttek a szerepek, számolgattam, minden színházban játszottál már, vagy mindjárt fogsz. Annak idején volt konkrét elképzelésed arról, hová szeretnél kerülni?

— Úgy voltam vele, hogy ahol kapok szerepet, ott igent mondok. És most is hasonló helyzetben vagyok, hiszen sehol nem vagyok társulati tag, amit ajánlanak, azt elvállalom. Amikor az ember nem dolgozik, az első héten még örül, hogy nem kell idegeskednie, aztán elkezd viszketni, hogy most már azért jó lenne dolgozni. Ráadásul végighallgatod a barátaidat, frissen végzett osztálytársaidat, akik szinte mindannyian éppen új produkciót készítenek. Ilyenkor egy picit irigykedsz, hogy de jó nekik, és félsz, nehogy kiess a formából, ha nem kapsz újabb szerepeket. Az akadémia után valóban szerencsés voltam, már a pálya elején több színházban dolgozhattam, sok szerepbe kellett beugranom, azaz átvenni egy már felépített karaktert, ezáltal megtapasztalhattam, milyen például egy háromórás előadás egyik főbb szerepére felkészülni. Stresszes, de sokat lehet belőle tanulni, illetve felmérheted a saját idegrendszered teherbírását.

* Mennyire vagy önkritikus, és mekkora benned a versenyszellem?

— Amikor elkezdtem az akadémiát, mindennel harcoltam. Féltem rossz lenni, féltem, hogy valamit elrontok, és más majd jobb lesz. Ilyen érzésekkel és gondolatokkal pedig nem is lehetsz jó, hiszen csak magad kritizálod és a másikat figyeled. Még mindig sokszor nehéz magam felvételről visszanézni. Vagy nehezemre esik kipróbálni valamit, ami nem biztos, hogy jó lesz, de a komfortzónámon kívül esik, máskor pedig elbízom magam, hogy milyen jól fog menni, aztán pedig a földre huppanok. Nekünk, színészeknek úgy kellene kiállnunk a színpadra, hogy tudjuk, mit csinálunk, uraljuk a helyzetet s a nézők figyelmét, élvezzük az egészet, de ezt nehéz kapásból hozni. Én nem akkor kezdek színészkedni, amikor este színpadra lépek, hanem már a reggelinél el kell hitetnem magammal, hogy oké, megy ez nekem, szuper leszek. Számomra ez a nehéz, mert a józan eszem az ellenkezőjét akarja mondani. Minden színésznek megvan a rutinja színpadra lépés előtt. Valaki sminkel, más zenét hallgat, cigizik, némelyek meditálnak, én viszont csak ülök egy helyben, a saját gondolataimba mélyedve, s azt szeretném, hogy kezdjük már el, mert megbolondulok, üljenek be azok a nézők gyorsabban.

* László Rolanddal együtt készítettétek el a vizsgaelőadásotokat, ez Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabja volt, tele énekkel, tánccal. Miért lett duodráma a diplomavizsgátok? 

— Az ötödév elején meg voltunk róla győződve, hogy monodrámát csinálunk, aztán jött a sok beugrás, vendégjáték, és valahogy nem íródott az a monodráma. Arra gondoltam, hogy ez a vizsgadarab, valami nagyon jót kell csinálni, ezért inkább el sem kezdtem, vártam az ihletet, mely nem jött nekem sem, Rolinak sem. Felajánlottam neki, hogy duodrámázzunk, mert kezdek ideges lenni. Kerestünk egy szöveget, melyben egy férfi és egy nő játszik, nekem a Liselotte jutott eszembe, Roli elolvasta, és rábólintott. Ez az előadás vicces is, komoly is, meg tudjuk mutatni magunkat színészként. A szövegben nincsenek dalbetétek, de úgy voltunk vele, majd mi beleírunk néhányat, hiszen Roli jól énekel, táncolni is tudunk. Kitaláltuk a díszletet, a fényeket, kész volt a koreográfia, a dalok, tudtuk a szöveget, tehát már próbáltunk egy ideje, de azt éreztük, hogy egy picit elvesztünk, úgy játszunk, mint akik először lépnek színpadra. Ekkor hívtuk be Pongó Gábort, hogy legyen ő az a bizonyos külső szem. Segített, s a végére kitisztult a kép. Nagyon szeretjük játszani ezt a darabot.

Fotó: Pongó Gábor

* Roli sok különböző karaktert formál meg, te pedig egy karakterívet viszel végig. Számodra melyiket a nehezebb megugrani színészileg?

— Roli mindig attól félt, hogy sok szerepet játsszon el, ki-be ugráljon szerepből szerepbe, és hogy vicces legyen. Én éppen ezekhez vonzódtam, a másik oldallal volt bajom, hogy hogyan eljuttatni a karakteremet, ha kell, a sírásig. Ezért volt mindkettőnknek kihívás. 

* Máshogy látod most a színházat, mint ahogyan az egyetem előtt képzelted?

— Jó kérdés. Nem hiszem. Nézem az idősebb kollégákat, és nem értem, hogyan tudnak ennyit dolgozni, ilyen intenzitással, ráadásul emellett ott van a családjuk, magánéletük is. Figyelem, hogyan viselkednek a rendezőkkel, próbálok tőlük is ellesni dolgokat. Újoncként azért nem könnyű, mert érzed, hogy mutatnod kell valamit, de jó lenne, ha nem mutogatnád magad túlzottan, mert még majd azt hiszik rólad, hogy öntelt vagy, emellett bátornak is kellene lenni, hogy érezzék, ott van benned a tűz. Ez lelkileg megterhelő olyan valakinek, aki mindent túlgondol, s én éppen ilyen vagyok. Kell egy lazaság, melyet nekem tanulnom kell, de már jó úton vagyok.

Fotó: Pongó Gábor