Magyarországon, a 90-es évektől, a rendszerváltás után a magyar nemzet már szabadon ünnepelhetett, emlékezhetett az 1848-49-es szabadságharcra és forradalomra. Az alkalmi ünnepségeken a Himnuszt meg a Szózatot énekelték, s a mindenkori hatalom képviselőinek szónoklatai után az ünneplők az alkalomhoz illő verses-zenés műsorban gyönyörködhettek. A középiskolában mi is minden évben emlékeztünk, meghallgattuk Petőfi Nemzeti dalát, de akkor, partizánfilmeken fölnevelkedett tizenévesekként még nem igazán értettük 1848 üzenetét.

Március 15-e jelkép, a magyar nemzet szabadságszeretetét, szabadság utáni vágyát fejezi ki. Petőfiék hittek abban, hogy a közelgő tavasszal, a természet megújulásával együtt megújul a magyar nemzet is. Jókai Mór így tudósított a március 15-i eseményekről: „A nép fölébredett és követelte századok óta megtagadott jogait.” Ő volt az, aki kiáltványt fogalmazott meg az emlékezetes napon, amit a híres 12 pontként ismerhetünk. A többi között követelték a nemzet számára a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését, a törvény előtti egyenlőség gyakorlatát, a politikai foglyok szabadon bocsátását, azt, hogy a magyar katonákat ne vigyék külföldre, a közös teherviselést, az úrbéri viszonyok megszüntetését.

A 165 évvel ezelőtti események egy új korszak kezdetét jelezték, amire azonban egészen az 1867-es kiegyezéséig várni kellett. Amit karddal nem értek el, azt a tárgyalóasztal mellett sikerült, hiszen a 12 pontos követelésből 10 ekkor emelkedett törvényerőre, s a forradalom és szabadságharc után most foglalta el hivatalát az első felelős magyar kormány. Akkor hitték, hogy a szabadságharc véget ért, hitték, hogy a magyar virtus újra győzedelmeskedett.

165 év után, ha Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Jókai, Görgey vagy Deák Ferenc köztünk járna, Csonka-Magyarországon vagy az elszakított területeken, vajon mely szavakkal illetné a ma magyar emberét? Vajon büszkélkednének, elégedettek lennének-e azzal, amit látnak, tapasztalnak? Vagy talán nem győznének csodálkozni a látottakon, azon, hogy 165 év után mivé lett a magyar virtus. Hogyan hagyhattuk ezt? — kérdeznék, majd hozzátennék, hogy 1848-ban vérét ontotta a nemzet egy mai napig nem győzedelmeskedett eszméért. Azért a fogalomért, amit szabadságnak, egyenlőségnek, igazságosságnak neveznek. A szabadságharc nem ért véget — vélekednének. A (liberális) sajtó jó része, a „mindent megmondók, és mindent tudók” bizonyára rebelliseknek, magyarkodóknak, szélsőségeseknek nevezné őket. Őrülteknek, Európai Unió-elleneseknek.

Ma egy másfajta hűbéri rendszerben élünk, ahol a szabadság látszólagos. Rabszolgatartóink cselesen elhitetik velünk, hogy szabadok vagyunk. Ám költők, filozófusok is sokszor, sok helyen megírták már, hogy az úr-szolga viszony csupán villanásnyi állapot, amely bármikor megváltozhat. Juhász Gyula is hasonlókképpen vélekedett:

„Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá!”

Március 15-ének egyik üzenete a remény, a hit. Hit a magyar virtusban, amelyet oly sokszor hívtunk segítségül.

Március 10-én Marosvásárhelyen, a székely szabadság napján becslések szerint 30 ezren vonultak az utcára. „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” — skandálták Székelyföldön, talán ugyanolyan hangosan, mint 165 évvel ezelőtt, március 15-én.