Magyar – határok nélkül

Magyar – határok nélkül

Beszélgetés Dezső Jánossal, aki 1991-ben a háború elől Budapestre menekült, mert nem akart ágyútöltelék lenni téves csattéren. Aztán a Kossuth rádió balkáni tudósítójaként mégis megjárta a háború poklát...

Nem az a nacionalista, aki jogot véd, hanem aki jogot sért — idézi Illyés Gyulát a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével nemrég kitüntetett, vajdasági származású, az újvidéki magyar tanszéken diplomázott Dezső János, aki 1991-ben a háború elől Budapestre menekült, mert nem akart ágyútöltelék lenni téves csattéren. Aztán a Kossuth rádió balkáni tudósítójaként mégis megjárta a háború poklát, mert úgy érezte, tartozása van a szülőföldje, az övéi iránt. Most már, mint vallja, az egész Kárpát-medencét szülőföldjének érzi, annak minden olyan vidékét, ahol magyar kisebbség él. Ott próbál hatni. Gyakran ellenszélben. Október elsejétől ő Magyarország Zágrábi Nagykövetségének kultúrattaséja. Vele készült az alábbi interjú.

— Újvidéken születtél 1959-ben, ott nevelkedtél... Milyen szellemiségben?
— A kor lehetőségeihez és a körülményekhez mérten polgári nevelést kaptam. Zongoraleckék, nyelvórák és illemtan, amelyet anyám és nagyanyám igyekeztek a kötelező csukamájolajjal együtt belém diktálni... Szépirodalmat olvasni a családunkban kötelező volt, de nem kellett sok biztatás hozzá, ment az magától is. Habzsoltam a könyveket: Rejtőt, Krúdyt, Márait, Szerb Antalt, Csáth Gézát, Marquez-t vagy Francois Villont, Faludy remek átköltésében. Mindezzel együtt hagyományos magyar nevelést kaptam, ami nagyon jól megfért a kalandvággyal és a nagyvilág vonzásával. A mi családunkban egyáltalán nem volt kérdéses az, hogy kik vagyunk, milyen múlt örökösei, és hogy hová tartozunk.

— Ki hatott leginkább az életfelfogásod alakítására?
— Megboldogult apám, aki a családja iránti hűségével és lényegre törő, egzakt szemléletével mutatott példát. Rajta kívül pedig nemrég eltávozott nagybátyám, Hornyik Miklós, akinek nemcsak a humora, hanem az életszeretete és a bohémsága is ragadós példa volt számomra. Irodalmi ízlésem is javarészt ő alakította: jobbnál jobb könyveket nyomott a kezembe, kölyökkori írásaimat pedig a jelenlétemben javította, nem titkolva, mit tart jópofának, netán értékesnek, s mit üres póznak vagy ostobaságnak a soraim közül. Nagyszerű iskola volt ez számomra, és meg nem érdemelt ajándék. Ez utóbbi azért, mert végül nem író lett belőlem, amit Miklós időnkét dühösen a fejemhez is vágott.

— Hogyan kerültél a magyar fővárosba, s mért nem a Duna Tévéhez szegődtél, ahova hívtak, mért választottad inkább a belgrádi, illetve később a balkáni háborús tudósítást?
— Budapestre az újabb balkáni háborúk miatt távoztam, meglehetősen sietve. Úgy gondoltam, semmi közöm a nagyszerb nemzeti célokhoz, nem akarok ködvágó sapkában meghalni egy Ilok melletti kukoricásban, és senkit sem kívánok szitává lőni. Ezt ma is így gondolom. Azt hittem, Pesten egy-két hónapig elleszek, aztán úgyis elmúlik az őrület. Hát nem múlt el olyan gyorsan. Haza nem mehettem, így eleinte megtakarított pénzecskémből csipegettem le a tokaszalonnára meg a vörösborra valót, és alkalmi munkákat vállaltam, például városnéző turistáknak autóbuszos idegenvezetést. Aztán felvettek a Magyar Rádióba, hogy a nyugati magyarságnak készítsek műsorokat, majd a Kossuth adón a Határok nélkül című műsor felelős szerkesztője lettem. Időközben megkaptam a magyar állampolgárságot, a Magyar Rádió pedig pályázatot hirdetett belgrádi tudósítói posztra. Olyan hosszú és kacskaringós az eddigi életem, hogy a töredéke sem fér bele egy interjúba. Szóval, az a megtiszteltetés, hogy a Dunába is hívtak, nem a déli végekről menekült fickót érte, hanem a már viszonylag befutott újságírót. Mivel én majdnem mindent a Rádiónak köszönhetek, és számomra annak idején az is megtiszteltetés volt, hogy egyáltalán beengedtek ennek a patinás intézménynek a kapuján, eszem ágában sem volt elhagyni. A balkáni tudósítás — haditudósítás viszont férfimunkának tűnt, arról nem beszélve, hogy Magyarországon kevés újságírónak van szerbiai helyismerete, és még kevesebben beszélik a nyelvet. Így hát belevágtam. A sors kifürkészhetetlen akaratából  megadatott, hogy az éteren át az anyaországi hallgatóknak én mondhassam el, mi történik a második világháború utáni legnagyobb európai katasztrófában, s azt is, mi történik bajba került szülőföldemen.

— Azt mondtad a kitüntetésed átvétele kapcsán a Kossuth rádiónak adott interjúdban, hogy a Határok nélkül c. „nemzetpolitikai magazin” áll legközelebb a szívedhez — és elcsuklott a hangod. Miért?
— Az egyszerűen csak azért lehetett, mert ez volt az első, máig létező nemzetpolitikai műsor Magyarországon, és kiváltságnak, a sors ajándékának érzem, hogy újságírói pályám nagyobbik részét ennél a műsornál tölthettem: eleinte riporterként, szerkesztőként és műsorvezetőként, azután pedig felelős szerkesztőként alakíthattam az adások tartalmát és stílusát. A mai szerkesztők java részét is magam invitáltam a műsorhoz, kemény kis műhelyt hoztunk így létre a Magyar Rádió néhány négyzetméteres 8-as magnójában, ahol a műsorok nap mint nap készülnek. A Határok nélkül az idén 20 éves. A mai körülmények között talán hihetetlenül hangzik, de kezdetben úgy kellett Magyarországra csempészni határon túli területekről, például Erdélyből, a hangzóanyagot. Nemegyszer pálinkával jutalmazott vasutasok hozták, kis piszkos kartondobozba csomagolva a hangtekercseket, a szerkesztő pedig a Keleti pályaudvaron vette át őket, s némi vágás, szinkronizálás után már be is kerülhettek az esti adásba. Romantikus időszak volt. A kommunista elnyomás hosszú évtizedei után az elektronikus médiában a Határok nélkül volt az első fórumok egyike, ahol Kárpát-medencei magyarságról, egységes magyar kultúráról beszéltünk, ahol hírt adtunk a külhoni nemzettestvérekről, és arról, hogy nincs okunk a kisebbrendűségi érzésre, egyáltalán nem vagyunk kevesebbek másoknál. És rendszeresen hangot adtunk azoknak a politikusoknak, íróknak, közéleti személyiségeknek, akik kinyilvánították, hogy igenis megköveteljük azokat az alapvető jogokat, amelyek minden nép fiainak, így nekünk is kijárnak. El kell mondanom, hogy tevékenységünk nem valaki ellen irányult, hanem magunkért tettük, amit tettünk. És ez ma is így van. Emlékezetem szerint Illyés Gyula fogalmazta meg, hogy: nem az a nacionalista, aki jogot véd, hanem az, aki jogot sért.

— Belgrádban a többi között nemegyszer készítettél interjút az akkori szerb államfővel, Zoran Đinđićtyel, és hosszú tévériportban mutattad be Magyarországot az itteni tévénézőknek. Mit gondolsz, milyen sikerrel közelítetted egymáshoz a két szomszédos ország népét?
— A történet bonyolultabb. Milošević idejében diktatórikus viszonyok között, olykor életveszélyt is vállalva kellett tudósítói munkámat végeznem Belgrádban, a Délvidéken és Kosovóban, s végül ki is utasítottak az országból. Akkor nemcsak a Magyar Külügyminisztérium, hanem egyes európai szellemiségű szerb pártok is tiltakoztak a kiutasításom ellen. A rendszerváltás után viszont barátsággal fogadtak Đinđić Szerbiájában, és a külföldi újságírókat korábban szapuló Szerb Állami Televízió is portréinterjút készített velem. Mivel a terjedelmes beszélgetés során leginkább Magyarországról meséltem, és ehhez kiváló felvételeket is kölcsönzött a Magyar Televízió (Pannonhalmától a Gödöllői Királyi Kastélyig végigpásztáztunk az ország kincsein), a filmnek igen nagy sikere volt. Úgy tudom, közkívánatra legalább nyolcszor tűzték műsorra. Ennek ellenére nem szeretném túlbecsülni ennek hatását: Szerbia akkor négy háború, és egy nemzetközi embargó után igyekezett felocsúdni, új életet kezdeni, és az embereknek minden tetszett, ami újszerű volt, külföldi és barátságos. Azt hiszem, a kíváncsiság és a kultúra az, amire két nép kapcsolatában építeni lehet. Ez az, ami idővel minden területen kamatostul megtérül.

— Most Zágrábba kerültél, október 1-jétől az ottani magyar nagykövetség kultúrattaséja vagy. Szép elismerése az eddigi odaadó munkádnak... Újvidék, Budapest, Belgrád, Budapest, s most Zágráb... Hol érzed magad úgy istenigazából otthon?
— Én a magyar világ déli végeinek szülöttje vagyok, ami állítólag olykor ki is ütközik a természetemen. Az „otthon”-t nagyon sokáig Újvidék jelentette számomra, különösen az Uspenska utcai templom és a régi Apolló mozi környéke, ahol nagyanyámék régi háza állt. Tulajdonképpen ma is ott áll a Šafarik utcában, amelyet nagyanyám el nem ítélhető megszokásból általában eredeti nevén, Thököly Imre utcának mondott. A régi családi fészek már nem a miénk, és minthogy senki sem lakja, és egyre romosabb, ablakait bedeszkázták. Attól tartok bontásra vár, mert Újvidéken az Osztrák—Magyar Monarchia idején épült szárazkapus, gangos, földszintes polgárházakat módszeresen lebontják, és a helyükre modernnek gondolt, lélektelen hodályokat építenek, olykor tájidegen hagymakupolás tornyokkal felcicomázva. Telekspekuláció és a múlt nyomainak módszeres eltüntetése — korszerűsítés ürügyén. De egy kicsit elkalandoztam a kérdéstől, amely, ugye, azt firtatta, hogy hol vagyok otthon. Nos, megszakításokkal ugyan, de Budapesten élek 1991 óta. És noha a magyar főváros nagyon a szívemhez nőtt, sokáig nem tudtam gyökeret ereszteni, otthon lenni benne. Ez csak az utóbbi években sikerült, miután vettem egy több mint százéves házat Pest kertvárosában, Mátyásföldön. A környék régi délvidéki hangulatokat idéz fel bennem, bár inkább hasonlít Szabadkára vagy Palicsfürdőre, mintsem Újvidékre. Az meg jelképes jelentőségű számomra, hogy a házban, amely egykor Révay József klasszika-filológus, író otthona volt, annak idején nemegyszer Kosztolányi Dezső és a felesége vacsoravendég volt. Asszonyommal és három gyermekemmel itt leltem otthonra, ez lett a házam. A hazám viszont — a szó lelki, érzelmi értelmében — a Kárpát-medence minden olyan területe, ahol magyarok is élnek. Szeged, Kőszeg, de akár Topolya, Ungvár, Kassa vagy Sepsiszentgyörgy.

— Mit jelent neked ez a kitüntetés?
— Noha Márai Sándor nyomán én is azt gondolom, hogy nem a kabát hajtókájára kitűzhető „fityegők” számítanak, hanem az emberi teljesítmény, ez az elismerés mégis nagy megtiszteltetés, és igen fontos számomra. Fontos, mert a Kossuth rádió nemzetpolitikai magazinjának, a Határok nélkül címűnek én csaknem két évtizede vagyok munkatársa, ebből mintegy kilenc éve a felelős szerkesztője, szakmai irányítója, és ezt a munkát  — a külhoni magyarokról szóló tájékoztatást, a magyarság elszakított részei közötti információs kapcsolat építését — még a magyarországi rendszerváltás után is  nemegyszer ellenszélben lehetett csak végezni. A proletár internacionalizmus gyulladt emlőin felcseperedett sajtómunkások, szerkesztők, befolyásos megmondóemberek egy része értetlenséggel, sőt gúnnyal és lenézéssel viszonyult azokhoz, akik a határon túli nemzetrészek gondjaival foglalkoztak. Fontosabb volt számukra egy ugandai buszbaleset, mit a magyarverések vagy az árvíz miatt bajba került kárpátaljai magyarok. Nacionalistának bélyegezték meg azt, aki a „magyar” szót egyáltalán kiejtette a száján. Kitüntetésem tehát — azon felül, hogy nekem személy szerint jólesik —, azt is jelzi, hogy kormányzati szinten is végre búcsút mondhatunk ennek a torz, elmebeteg korszaknak, és helyreáll a természetes magyar értékrend. Amelyben egy magyar nemzet van. S amely szerint egyformán fontos mindenki: az is, aki a mai határokon belül, meg az is, aki azokon kívül él.

— Sok sikert kívánunk újabb nemes küldetésedhez, köszönöm az interjút!

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Magyar – határok nélkül
Zene
Magyar – határok nélkül
Nemzetpolitika
  • Hét Nap
  • 2018.11.05.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink