A magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségét az idén Zentán rendezték meg, s ebből az alkalomból a Magyar Művelődési Szövetség díjat, plakettet adott át azoknak a kultúrmunkásoknak, akik közösségünk művelődési életében kimagasló eredményeket értek el. Életfa Díjban részesült többek között Vass Borsodi Borbála nyugalmazott magyar szakos tanár, aki az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén 1962-ben szerzett tanári oklevelet.

— Már a diplomázás előtt tanítani kezdtem Verbászon. Szép emlékek fűznek oda. Kis iskola volt ugyan, de jól feltaláltam magam. Nagyon szép hét évet töltöttem ott, mert nagy lendülettel lehetett kezdő tanárként dolgozni, és szervezni az önképzőkört, a fellépéseket. Horváth József igazgatóm egy későbbi találkozásunkkor mondta, hogy velem kapcsolatban a korsós tánc, a Vén cigány szavalat és a Vuk-oklevél kiosztása maradt emlékezetes számára. A Vörösmarty-verset akkor éppen Szungyi László tanítványom mondta el, aki ma Temerinben esperesplébános.

* Szabadkán középiskolás, Újvidéken egyetemi hallgató, tehát megtapasztalta a város nyújtotta szórakozási lehetőségeket. Mégis: mi marasztalta Verbászon a kezdő tanárt?   
— Több élmény is közrejátszott ebben. Jó barátságba kerültem Szirmai Károly bácsival, az íróval. Sokat jártam hozzá a diákjaimmal. Gyakran felolvasott nekünk, ezáltal élő irodalomórák részeseivé váltunk. Akkoriban ismertem meg a Bordás családot is, Ákost és Győzőt, akik szintén Verbászon születtek. A másik nagy életfordulatom ugyancsak Verbászhoz fűződik: ott alapítottam családot, és első leányom, Izolda ugyancsak ott született. Végül így keletkezett a lakásproblémánk is, ezért, amikor lakást ígérve Zentára hívtak, azonnal elfogadtam a felkínált állást.

* Milyen volt a környezetváltás?
— A zentaiakról azt tartják, hogy nehezen fogadják be az embert. Nekünk nem volt gond a beilleszkedés, egy év után egészen jól feltaláltuk magunkat. Sajnáltam is, hogy nem voltunk türelmesebbek, és nem vártuk ki a második lakáskiutalást, hanem Topolyára jöttünk, ahol munkát és lakást kaptam. Kezdetben a Csáki Lajos iskolában dolgoztam, majd amikor Tóth Ferenc barátom és kollégám átköltözött Újvidékre a családjával, átvettem az óráit a gimnáziumban. Akkoriban három magyar és egy szerb tagozattal dolgoztunk, mire azonban nyugdíjba mentem, már fordított lett a helyzet. Ennek ellenére jó emlékekkel gondolok a gimiben eltöltött tizenkét évre. Itt valóban tartalmas órákat lehetett tartani. A tanulóim nemcsak elolvasták — pedig ma már ennek is sok kolléga örülne — a házi olvasmányokat, hanem  parázs vitákat is folytathattunk róluk. Ebből következik, hogy habár az önképzőköri munkát már kezdő tanárként is fontosnak tartottam, a maga teljességében csak itt, a topolyai gimnáziumban bontakozott ki. Vendégként gyakran meghívtuk Tóth Ferencet és Matijevics Lajost is.

* Az eleven önképzőköri élet valószínűleg nemcsak a tantermek falai között zajlott... 
— Természetesen rendszerint részt vettünk a középiskolások művészeti vetélkedőjén, megtörtént, hogy négy első helyezést is elhoztunk Óbecséről. De nemcsak az irodalomban voltak jók tanulóim, Gyulán a helyesírási versenyeken is eredményesen szerepeltek. Ott voltunk továbbá Adán a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokon, de jól szerepeltünk Szabadkán is a Kosztolányi-napok vetélkedőin.

* Nemcsak az önképzőkör tagjai, a tanulók méretették meg azonban magukat az iskolán kívül, hanem a tanárnő is vállalt feladatokat a művelődési egyesületben.
— Közvetlenül nyugdíjba vonulásom előtt megkeresett a Kodály Zoltán Művelődési Egyesület akkori elnöke, Egeresi Sándor, hogy vállaljam el az irodalmi, nyelvi szakcsoport vezetését. Ekkor jött létre  az Aurora beszédművészeti és irodalmi szakosztály, s aztán nyugdíjasként is tovább vezettem. Kezdettől fogva nagyon eredményesen dolgoztunk. Alkalmi műsorokkal vettünk részt minden jeles ünnepen, megemlékezésen. A Kodály-házban munkám során még könyvkiadásba is belevágtunk. Petőfi halálának 150. évfordulójára pályázatott hirdettünk, s a beérkezett írásokat könyv formájában kiadtuk Az én Petőfim a Vajdaságban címmel. Ezután megjelentettük Tóth Ferenc egy verseskötetét.

Az intézetben sikerült tekintélyes könyvtárat is létrehoznunk, s rendszeresen szerveztünk irodalmi találkozókat. Vendégeink között köszönthettük Szeli István és Bori Imre tanár urakat, Herceg János és Mirnics Zsuzsa írókat, de kapcsolatba léptünk anyaországi művelődési házakkal is. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság csongrádi tagozata és a Topolyáról elszármazott, Csongrádban élő Dudás Sándor szobrászművész 1995-ben például Tóth Ferenc-emléktáblát adományozott intézetünknek, azzal jelöltük meg az 1980. október 9-én, tragikus körülmények között elhunyt költő, drámaíró, néprajzkutató, pedagógus családi házát. Ezenkívül nagyon jó irodalmi esteket tartottunk Miskolcon, Budapesten, Szentesen, Kiskunmajsán. Persze a Kazinczy Ferenc Szép Magyar Beszéd verseny is emlékezetes számunkra, nemcsak azért, mert több alkalommal is díjjal tértünk haza, hanem mert az idén tizenötödik alkalommal szervezzük meg itt a Délvidéken a szép magyar beszéd versenyt.

Szólnom kell továbbá a Versíró és szövegillusztráló tábor néven megtartott nyári irodalmi táborainkról, amelyet anyagiak híján csak hat alkalommal sikerült megrendeznünk. Sokan megfordultak ezekben a táborokban. Engedje meg, hogy néhányat megemlítsek a vendégeink közül: Dudás Károly, Fekete József, Fenyvesi Ottó, Hózsa Éva, Kontra Ferenc, Tari István, Toldi Éva, Tolnai Ottó.

* Az idei irodalmi rendezvények közül melyiket tartja a legemlékezetesebbnek?
—  Mindenképpen a Radnóti-estet. Először is, mert a legnagyobb hófúvás idején, december 8-án tartottuk, ennek ellenére nagyon sokan ellátogattak a rendezvényre. Az estet Radnóti Miklós özvegye, a százéves Gyarmati Fanni tiszteletére rendeztük, s levélben számoltam be róla a vele kapcsolatot tartó Bálint András színművésznek. Éppen most kaptam tőle válaszlevelet, és megköszöni a gondoskodást, amellyel mi határon túli magyarok viseltetünk a költő Radnóti és felesége, Fanni iránt.

* A Magyar Életfa Díj fényében kérdezem: mi teszi a jó pedagógust? Mire kell — különösen ma — fokozottabban odafigyelni?
— Nehéz a mi vidékünkön jó pedagógusnak, jó nevelőnek lenni. Nagy szükség van a szülők segítségére, háttérmunkájára, mert az utca, a tévé, a diszkó-kultúra  igénytelenné, felületessé teszi a formálódó nemzedéket. A pedagógusnak ezért nem elég csak oktatni, nevelnie is kell, vagy legalábbis kellene. Az anyagiak megteremtésére való összpontosítás azonban tanárnak, szülőnek egyaránt elvonja a figyelmét a gyermekről. Pedig a múlt és a jelen ismertetésén kívül jövőképet is vázolni kell. Tanítványaimat még mindig arra figyelmeztetem, hogy nekünk itt, kisebbségben sokkal többet kell teljesítenünk, ha ki akarunk emelkedni. A magyar szakos tanárnak pedig az irodalom, az anyanyelv szeretetére, az anyanyelv tisztaságának megőrzésére kell nevelnie tanítványait. Azt kellene elérnie, hogy a tanulók büszkén vállalják a szép magyar beszédet.

* Hogyan fogadta a hírt, hogy Életfa Díjban részesül?
— Csaknem öt évtizede foglalkozom gyermekek nevelésével, és jól esett, hogy értékelték ezt a munkát. Az Életfa pedig azt sugározza felém, hogy jól tettem a dolgomat. Mi a pluszmunkát mindig ingyen végeztük, csak szív kellett hozzá meg persze tudás.

Megnyugtató számomra, hogy a családom itt van körülöttem, teljes egészében részese az életemnek. Büszke vagyok, hogy mindkét leányomba sikerült beléplántálnom a pedagógusi pálya szeretetét. A nyugalmazott tanárember számára mégis az unoka a legnagyobb öröm, hiszen ebben az életkorában már többet tud vele foglalkozni. Bízom benne, hogy Jancsika unokámból is jó magyar ember lesz.

* Hogyan foglalná össze az eddig megtett utat? Mit jelentett az Ön számára a tanári munka és mit a Kodály Művelődési Intézetben való tevékenység?
— Nekem a tanítás és az önképzőköri munka vezetése a hobbim volt. És mint ahogyan az iskolában is volt, aki a helyemre lépjen, ugyanúgy itt, a Kodályban is megvan már, aki eredményesen folytatni tudja a munkát. Egyébként az itt eltöltött idő ad nekem vitalitást. Ez segít abban, hogy minden nap végén megállapíthassam: szép napom volt.