MÖRK — ütős groove és psychedelic soul egy helyen

MÖRK — ütős groove és psychedelic soul egy helyen

Találkahelyet egyeztetni Budapesten nem olyan könnyű. Főleg akkor, ha én az egyik, alanyaim pedig a város másik felében vannak. Kik ők? A Mörk zenekar két tagja, Zentai Márk, a frontember, az énekes és Szeifert Jason Bálint, a basszusgitáros. (Novai Gábor, a szintis és Szabó Dániel Ferenc, a dobos egy harmadik helyszínen tartózkodik ez időben).

Márk ír: Mindjárt találkozunk Bálinttal, és megfejtjük a tökéletes spotot ott a környéken. Majd jön a GPS-koordináta: NapNap Kávézó. Kint éppen esik. Elindulok gyalog a NapNap felé, át a Szabadság hídon. Ha engem kérdeztek, ilyen a Mörk zenéje is. Lehet, hogy előtte még az arcodba szemergett az eső, de ha szabadon engeded magad, az első akkord után ott a funk és a soul, ott a Mörk s ott a pszichedélia napsugara. A fiúkkal egy igazán jót beszélgettem. Olvassátok! Erősen ajánlott közben hallgatni is a zenéjüket.  


A szerző felvétele

* Több platformon botlottam már bele a zenétekbe, több dal vándorolt a telefonomra, legutóbb pedig Hajós András dalfutárjában bukkantál fel zeneszerzőként. Szóval az van, hogy nagyon csípem a zenéteket. Ti hogy találtatok rá erre az irányra? Azonnal vagy lassabban, keresgélve, esetleg még mindig alakulóban van?

Márk: — Keressük, s úgy keressük, hogy közben nem baj, hogy sokféle. Az első két lemez elég eklektikus. Ilyenek vagyunk, de most van egy törekvés bennünk, hogy megfogjuk a soundot, még karakteresebbé tegyük, hogy amikor megszólal, aki hallja, rögtön rávághassa, hogy ez Mörk. Szerintem már most van egy ilyen hangzásunk, de lehetne még egységesebb. Én a klasszikus zenén nőttem fel, operát hallgattam, és popzenét. Semmi jazz, semmi funk, semmi soul, semmi, amire most rá vagyok kattanva. Tizenöt éves korom körül azonban a mainstreamből beszivárgott hozzám mindez olyan előadók által, mint például Jamie Cullum vagy a Cowboy Bebop zenéje a maga big bandes hangzásával, hallgattam Frank Sinatrát, Michael Bublét, rátaláltam az ’50-es, ’60-as évek nagy jazz-zenészeire, Chet Bakerre és a többiekre, aztán következtek a jazztanulmányok, a swing, a balladák, a blues, a funk, és lassacskán elkezdtem elmozdulni ebbe az irányba. Most már ez az, ami mozgat. És egy picit az elektronika. De szerintem sok ember van így vele, hogy több stílust fogyaszt.


Sinco.hu/Vörös Áron

* Fontos is, hogy a zene fogyasztható legyen, és minél több embert elérjen. Vagy nem?

Bálint: — Ez egy jó kérdés, engem nagyon érdekel, hogy mik a mostani zenehallgatási szokások. Izgalmas folyamat, ami most történik. Az ember nyilván nem kizárólag saját magának akar zenélni, s örül, ha többen jönnek a koncertjére. A Mörk online hallgatottsága és a lemezeladása nem feltétlenül tükrözi, hogy élőben mennyi ember előtt zenélünk itthon és külföldön. Vannak előadók, akiknek több százezres nézettségű videói vannak, mégsem tudnak tömegeket mozgató élő bulit csinálni. Ez manapság már nehezen kiszámítható. Nincs rá egy tuti recept. Minden nagyon gyorsan változik, így a zenehallgatási szokások is. Néhány évvel ezelőtt még divat volt a playlist. Bekerülni egy jó Spotify-playlistbe, ez volt minden zenekar vágya, sok külföldi koncertet is hozhatott. Ma ez már nem működik annyira.

Márk: — Sokszor nem is tudják, milyen zene szól. Ghost playlistek vannak. Az előadót nem is tudjuk megmondani. Egy dal többmilliós nézettségű, a többi tizenezres. Nincs áttörés. Kinek zenélünk? Rettentő nehéz koncepcionálisan alakítani a zenét. Nem is tudom, hogy meg lehet-e csinálni, s kell-e egyáltalán. Ha azt mondanám, hogy ezt és ezt játsszuk, mert ez a divat, már el volnék késve, s csak Magyarországon működne, mert itt öt év késésben vagyunk, ami az aktuális zenei divatot illeti.
 


 

* Mi Szerbiában pedig lehet, hogy még jobban le vagyunk maradva.

Márk: — A másik kérdés, hogy mi az a mainstream, melyhez képest érdemes bármit alakítani. Nekem nagyon kevés mainstreamzene tetszik. Talán az akusztikus, egy picit folkos, bluesos pop-rock az igen. De én nem tudok ilyen zenét csinálni. Mindeközben pedig az elektronikának is van egy olyan szegmense, amely igazából már pop, de az is még mindig rétegzene. A Szigeten az A38 sátrában sok jó fellépő volt. A Maribou State-et imádtam. Elektronikus, popos, olyan, mint a Bonobo, csak zeneibb, jobb témákkal dolgozik. Dalszerűbb dalokkal. Van is egy számunk, mely egy picit erre húz. Mert ez egy jó irány. Van esély arra, hogy sok embernek tetsszen. Persze ezt is a saját ízlésünkre formáljuk. Négyen vagyunk, mindenki mást hallgat, és mindenki ráteszi a bélyegét. Most direkt előre dolgozunk, hogy már úgy vágjunk bele a stúdiózásba, hogy van egy konkrét elképzelésünk. Sokat próbálunk, úgy írjuk az új dalokat, hogy keressük az egységet, a pontot, ahol találkozunk. Kristályosítjuk a víziónkat. Ha az elejétől megvan egy vízió, akkor lesz egységes a hangzás.

Bálint: — A jazz mindannyiunk életében meghatározó inspiráció, de ez is egy tág fogalom. Egy több mint százéves műfajról beszélünk, rengeteget változott. Számomra mindig az volt az inspiráló, ha a zenészek nyitottsággal álltak hozzá a saját dalaikhoz. A zenébe sok minden belefér, de közben reagálni kell arra, ami körülöttünk történik. Mi az improvizáció eszközeivel s a jazz hozzáállásával nyúlunk a populáris zenéhez. Valahol ez a Mörk legizgalmasabb része. S ezt csinálták azok a példaképeink is, akikre felnézünk: Herbie Hancock, Miles Davis, Marcus Miller, John Scofield. És készítettek tematikus lemezeket. Scofield például egy Ray Charles-számokat feldolgozó albumot. De gitárjátékának karakterisztikái ebben is végig ott vannak. Vendégénekeseket hívott, és fúvós szekciót, pedig a korábbi lemezein nem nagyon volt ének. Akkoriban más elképzelések mentén haladt. Tehát van egy alaphozzáállás, egy sound, mely csak az övé, mégis változik. Mi is valami ilyesmire törekszünk. Egy mederbe terelni azt a sok inspirációt, amely belőlünk jön, úgy, hogy közben megmaradjon az a fajta zenei szabadság is, amelybe a kreatív ötletek beleférnek, s az a karakter, amelytől Mörk a Mörk.


Fotó: Sinco.hu/Bátori Gábor

* Amikor készül egy dal, leültök, mindenki hoz valamit az asztalra. Megtörténik-e, hogy valaki azt mondja, hú, ez a szóló olyan scofieldes, ne ez legyen?

Márk: — Abszolút. S olyan is, hogy valaki azt mondja, hú, ez olyan X. Y.-os, de ide pont ez a jó. Ezeket a kérdéseket együtt megvitatni nehéz, de éppen attól lesz érdekes, hogy együtt csináljuk. Van olyan zenekari struktúra, ahol van egy főnök, s ő hoz döntéseket. Nálunk nincs. 

Bálint: — A keresgélés pozitív dolog. Ezért is szeretek a Mörkben zenélni. Ha végignézem az idoljaim karrierjét, azt látom, nem csak évtizedenkét, de sokszor akár négy-öt évenként is óriási fordulatot vettek, attól függően, hogy éppen mi érdekelte őket. Nem jobbról vagy rosszabbról beszélünk, a lényeg a keresés, megtalálni azt, ami akkor legközelebb áll a benned megszólaló érzésekhez. Számunkra az önazonosság nagyon fontos tényező.

* Mostanában több emberrel is beszélgettem erről a keresésről, az alkotási folyamatokról. Hogy sokszor a folyamat a lényeg, nem a produktum.

Márk: — De ez a nehéz is benne. Megtalálsz valamit, végre a kezedben van, s onnantól kezdve reprodukálni kell. Ehhez pedig fegyelem szükséges. Te egy terméket állítasz elő. S ezt jó értelemben véve gondolom. Ha ezt a terméket sokat ráncigálod, változtatod, akkor az emberek nem tudják megismerni, megszeretni. Ez nálunk is veszélyforrás, de közben meg jó dolog is. Tartottunk improvizációs sessionöket, ez volt a SCHPONTAN by Mörk, ezek egyikén a dobosunknak nagyon nem tetszett, ahogy kezeltem egy helyzetet: túlságosan elvitt a hév, de ilyenkor én mindent elengedek, nekem erről szól az improvizáció. Daninak, a dobosunknak akkor és ott nem erről szólt. Ő egy bizonyos mezsgyén szeretett volna haladni, én pedig azt mondtam, hogy fuck all mezsgyéz. Lehet, hogy nekem egyedül kellene csinálnom ilyen sessionöket, ahol kiélem a csapongó, őrült oldalamat. Gondolkoztam már rajta, s azért nem csináltam meg, mert féltem, hogy ha ez a koncepció, ezt nem tudnám reprodukálni.


Fotó: Sinco.hu/Bátori Gábor

* Közönség. Azt vettem észre, hogy máshogyan reagál a koncerteken manapság, mint régen. Mintha az emberek elfelejtettek volna tapsolni, rajongani.

Bálint: — Attól függ, milyen műfajról beszélünk. Mindannyian dolgoztunk már populárisabb, mainstreamzenekarban, s ott azért megvan ez az őrjöngés, mely nem feltétlenül a zenei ötleteknek, művészi kifejezésnek szól, hanem egy személyi kultusznak, melyet egy-egy zenekar, énekes felépített maga köré. Az már kulturális kérdés, hogy egy jazzkoncerten hogyan reagálnak az emberek. Van, aki nem is tudja, mi történik, mert még nem találkozott ezzel a stílussal. Engem apukám tízéves korom óta vitt jazzkoncertekre, s eleinte nekem sem esett le, mi zajlik a színpadon, aztán beszélgettünk, s elmondta, mi miért fontos, mire figyeljek. Megszokta a fülem, s egy idő után ráállt a gondolkodásom, de ezzel nem mindenki találkozik, és minél idősebb az ember, annál nehezebben tudja befogadni az új dolgokat.

Márk: — Amióta itt ülünk ebben a kávézóban, szól valami a rádióból. Nem is figyelünk fel rá, mert állandóan szól valami. Mindenhol. A benzinkúton, a munkahelyen, a boltban. Sok ember már érzéketlenné vált a valódi történésekre. Nem fogja fel, mekkora dolog történik a színpadon. Ha Dani elkezd dobolni… Én sírok… Ráz a hideg… Már egy ütés után is. Meghallom, ami jó, s tudom, hogy ez most történik, és soha többé nem fog. Lehet, hogy holnap mind meghalunk, de legalább ezt még hallottam. Ez az én hozzáállásom. Viszont mindenhonnan ömlik a zene, mint egy háttértermék, egy massza. Nagy része csak még egy hang, csak még egy dal a rengetegből. A másik fontos tényező, hogy mennyire tudják elengedni magukat az emberek egy koncerten. Ez pedig már kulturális, műveltségi háttér és szokásrendszer függvénye. New Yorkban olyan lazasággal találkoztunk az utcán, amellyel itthon nem. Az ottaniak nincsenek befeszülve. Egyébként szerintem a magyarok befogadóak, csak több idő kell nekik. De ha befogadtak, az mély. Az amcsik rögtön lazák. De nem lehet kategorizálni. Én például belemászok a közönség arcába. Addig húzom, hogy gyere, gyere, itt vagyok, veled, neked nyomom, itt és most, hogy a végén az itteni emberek is belazulnak.
 


 

* Szerintem hatásos az „arcba mászás”, a közönségbűvölés. Nick Cave és az első sor viszonya például még a képernyőről is erős hatást keltett. És valóban működött egyfajta energiacsere.

Bálint: — Kell animálni a közönséget. Lehet, hogy valaki először találkozik veled és a zenéddel. Őt is meg kell szólítani. 

Márk: — Fontos a hozzáállás. Én a zenei pályám elején jártam a plázákat, művelődési házakat, Spar-parkolóban léptem fel, és fürdőkben nénik, bácsik között 40 fokban. Megtanultam, hogy tolni kell, és muszáj teljes bevetéssel nyomni az energiát. Ez fárasztó, de máshogy nem is tudnám csinálni. Vagy ott a fordított logika, hogy kierőszakolod a közönségedtől az energiáit.

Bálint: — Á, nem hagynák magukat! Sok zenésszel dolgoztam együtt, és nekem ez a fajta hozzáállás tetszik a legjobban, mely Márkot is jellemzi. Ettől érzem jól magam. S amikor sikerül elérni, hogy azok is ránk figyeljenek, akiknek ismeretlen a zenénk, én is bátrabban, oldottabban játszom.

Márk: — Én pedig a zenekar végett is csinálom, akik ott állnak a hangszerük mögött, azoknak is kell hogy érezzék, van értelme. Ráérünk tíz év múlva hátradőlni. Addig nyomni kell, ami a csövön kifér. Persze én is vágyom néha az introvertáltabb hangulatra, mint amit például a Radiohead is csinál. 


Fotó: Sinco.hu/Bátori Gábor

* S milyen lesz az új lemez?

Bálint: — Most abból az alaphelyzetből indulunk ki, hogy minden ötlet teret kap. Ami eddig jellemző volt ránk, az továbbra is megmarad. A psychedelic-soul hangzás.Márk: — Sötétebb, keserédesebb lesz, kevesebb felhőtlen dallal. Egyébként is ritkán érzek felhőtlen boldogságot. Ha pedig igen, az inkább szatirikus és nem az a Motown-funkos felhőtlenség. A világlátásom is cinikus, szkeptikus, egy kicsit pesszimista irányt vett. De ebből én egy pozitív dolgot hozok ki. Egy árnyaltabb irányba mozdulunk el, mint, mondjuk, a Rise like water című szám volt, azzal már nem tudunk teljesen azonosulni, mert talán egy picit túl naiv.

* És túl happy.

Márk: — Nem a boldogsággal van a baj. Amikor valaki igazán boldog, az éppen annak tükrében nagyon erős érzés, hogy egyébként nincs minden a legnagyobb rendben. Mindenki küzd, próbál rájönni, hogyan lehet érvényesülni, pénzt keresni, hajtja magát, nem marad elég ideje az egyéni és a családi gondokra, ha meg igen, akkor túlfejtegetjük, aztán kezdődik a depresszió, és sorolhatnám. Ha valamitől nagyon boldog vagy, akkor ennek tükrében vagy az. És ha egy dalban ez a kettősség benne van, az egy olyan álláspont, amelyet tudok képviselni. Az új számok hangzásában hangsúlyosabb lesz a hiphopos, egy kicsit afrobeates sound. Harmóniailag is izgalmas lesz. Előretekintés, mégis vintage.

Bálint: — Közben pedig az is nagyon nehéz az egészben, hogy ezek a hiphopos és afrobeates zenei ötletek kelet-európai, fehér fiúktól érkeznek. Nincs sok közünk ehhez, de szeretjük, és megérint bennünket. Nem mi vagyunk az első európaiak, akik alkalmazzák a fenti stílusjegyeket, Magyarországon is sok zenész inspirálódik ebből. Halmos Andris, a Qualitones vagy Bognár Szabi. Azt hiszem, ha megfelelő tisztelettel, autentikusan nyúlsz az eredetihez, nagyon jó dolgok sülhetnek ki belőle.

Márk: — Fut a Netflixen egy Hip Hop Evolution című sorozat a műfaj kialakulásáról, történelméről. Ebből is azt olvashatjuk ki, hogy bár mindenki amerikai, maga az amerikai kultúra nagyon nem egységes. A rapben és a hiphopban is ott az East Coast — West Coast-ellentét a mai napig. Megvan az a lokális íz, a lokálpatriotizmus. S ez jó. Gondolkozom rajta, hogyan tudnánk ezt mi is beépíteni a dalokba. Mert jó érzés lenne a helyi dolgokra reflektálni, kifelé is megmutatni, hogy itt vagyunk mi, négy fehér, kelet-európai gyerek, ez van velünk, ezt szeretnénk elmondani. Szerintem ettől jobban értenének bennünket máshol. Újraértelmezés. Erre kell törekedni, nem a majmolásra.


Fotó: Sinco.hu/Bátori Gábor

* De ehhez lehet, hogy magyarul kellene írni a dalokat. A tiéitek nagy része azonban angol nyelvű.

Márk: — Bennem ez most nyitott kérdés. Az európai kultúra egy konglomerátum, heterogén olvasztótégely. Az én fejemben angolul jelennek meg a szövegek, de miért ne férhetne bele más nyelv is? Amikor azt akarom, hogy értsenek, kapcsolódjanak rám, akkor magyarul improvizálok. Még nem annyira jó, s nem is olyan, mint szeretném, de miért ne lehetne ötvözni? Miért ne lehetne bedobni néhány német szót? Én Németországban nőttem fel, Magyarországon élek tizen-egynéhány éve, s angolszász zenét hallgatok. Hogy lehet ezeket a belül kavargó dolgokat felszínre hozni úgy, hogy értse, aki hallgatja? S mennyi fontos téma is van: környezeti, társadalmi, gazdasági, politikai. Hát ennyire keresgélünk, látod? Zeneileg, történetileg és szövegileg is.

Bálint: — Ráadásul angol nyelvterületen nem is nagyon koncertezünk. Angolul éneklünk, ezt mindenhol értik a világon, de Magyarországon zenélünk. A nyelv egy olyan eszköz, amelyet szabadabban lehetne kezelni, főleg, ha Márkból indulok ki, aki sok helyen élt, több hatás érte. Én például imádom, amikor francia szavakat tűz bele a szövegébe. Nem értem, csak kikövetkeztetem, mit mondhat. A nyelv is egy eszköz, csakúgy mint a zene. Nem kell attól tartani, hogy mi lesz, ha megkeverjük. Európa egy kis területe a világnak, mégis mennyi nyelvet beszélnek az itt élők. Akkor egy zenekar repertoárjában miért ne lehetne több nyelven megszólalni?


A szerző felvétele

* Én szívesen meghallgatnék egy olyan dalt, amelyben több nyelven szól hozzám a szöveg.

Márk: — Annyira jó, hogy most erről beszélgetünk, mert összeáll a fejemben néhány puzzle-darab, mely eddig szerteszét hevert. Szóval, köszönöm a beszélgetést. A srácoknak erről még nem is beszéltem. Angolul éneklek, és annyira rossz néha észrevenni egy-egy közönségen, hogy nincs rá hatással a szöveg, „csak” a zene. Pedig a szöveg is fontos, sokat agyalok, agyalunk rajta. De sokszor nem megy át, ami részben az én hibám. Miért nem az ő nyelvükön szólok hozzájuk?

Bálint: — De látod, ettől működünk jól. Hogy ebbe nem úgy gondolunk bele, hogy Úristen, mi lesz ennek a vége?, hanem félretesszük, és csináljuk. Próbálgatjuk, mi működhet, hozzuk az új ötleteket, a végére úgyis minden letisztul. Vettem egy elektromos bőgőt, mely új színt adhat a zenénkhez, és nagyon izgatott vagyok, várom már ezt az előttünk álló időszakot. Sok új dolog elé nézünk, melyre szerintem nem is számítunk. Ezért szeretek a Mörkben zenélni, s erről kellene hogy szóljon a zenekari létezés. A kísérletezésről, a bizonytalanság bevállalásáról, a lelkesedésről.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Zene rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

MÖRK — ütős groove és psychedelic soul egy helyen
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2019.11.14.
  • LXXIV. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink