Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál. TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
A regény az íróról szól, akinek kisebb mértékben az életét, nagyobban a képzeletét a jó tíz évvel ezelőtti észak-balkáni történelmi események regényesítették. A mű fülszövegében előre tudatják velünk, hogy a szerző ,,nem volt sem katona, sem szökevény a balkáni háborúban”. Ennek dacára a regénynek csak kb. a fele beszél a szerzőnek a behívó előli Budapestre távozásáról, s az ottani beilleszkedés dilemmáiról, képzelgéseiről, lázálmairól, lelki kínjairól. A másik eseménysora azt beszéli el, hogy Majoros a mozgósításnak eleget téve a Jugoszláv Néphadsereg kötelékében átmegy Horvátországba, s ott azokon a szörnyű viszontagságokon esik át, amelyeket a harcokból szerencsésen hazatértek vallomásaiból már jól ismerünk.
A regény olvasása közben tehát nem utolsósorban a kíváncsiság köti le a figyelmünket, hogy -- az olvasói beidegződésünket romboló játékosság dacára -- valóságos-e az összefüggés az egymást filmvágásszerű gyorsasággal váltogató két cselekményszál között. Akkor is, ha mindjárt a fővárosba érkezésekor nyilvánvalóvá válik: a szerzőt kényszerképzetek gyötrik. Olyannyira, hogy a lázálmában lelki osztódással a másik, a vukovári vágóhíd hívásának engedő énjét kénytelen megformálni.
De vajon az olvasó figyelmének ébrentartásán túl mi értelme lehet a képzeletbeli változat valóságként való kezelésének? Ha a szerző tényleg bevonult volna... -- vetődik föl bennünk az első magyarázatlehetőség. Nem alaptalanul, hiszen a fronttal kapcsolatos események leírásában az író ugyanolyan konkrét és érzékletes, mint a budapesti élmények leírásában. Sőt, a képzeletbeli realitás mindinkább valóságosabbnak (keményebbnek, meghatározóbbnak) tűnik a valóságosnál. Olyannyira, hogy végül győz is, mivel a benne kifejeződő halálközelség szorongása egyre lehetetlenebbé teszi a budapesti bensőség megteremtését.
Tehát egy mélyebbről fakadó kényszer is befolyásolta Majoros Sándort, hogy természetes reakciójaként sugallja a behívói parancsnak való képzeletbeli engedelmeskedést. Hogy ez így van, az abból is látszik, hogy a Meghalni Vukorvárnál c. regényben viszonylag nagy terjedelemben s ugyanilyen súllyal esik latba az előtörténet. Családi és társadalmi vonatkozásokban egyaránt. Az a tény, hogy a szerző akkor is a jugoszláv közösséghez tartozó emberként nevelkedett, ha a tapasztalatában számottevők a nemzetiségi sérelmek.
Amikor velünk együtt jól ment itt a sorotok, akkor nem volt mehetnéketek? -- vágták a rendőrök azoknak a fejéhez a határon, akik pánikszerűen menekültek a harci eszközzé válás elől. S ezen az érintettek abban az esetben is elgondolkozhattak utólag, ha a családjuk a Tito-rendszer szerencsétlenjei közé tartozott, netalán olyannyira, hogy nem a gazdagodás vágya, hanem a megélhetés reménye vitte rá németországi munkavállalásra. Mert nagyon kevesen voltak, akik naiv hitből, kényszerhelyzetben, taktikából vagy szolgai illemből nem tapsoltak az akkori világ egyik első emberének, Titónak. Szóval egyfajta sorsközösség alakult ki a kizsákmányolók, a kizsákmányoltak és a közöttük levő réteg között. Az emberek vadsága is inkább tűnt a múlt átörökölt, de kiküszöbölhető jelenségének, mint újonnan keletkezett, burjánzásban levő jelenségnek. Mindenesetre időnként hírt adott magáról, s ezt Majoros is fölpanaszolja, amikor arra emlékezik vissza, hogy szerb katona kollégája fasisztának minősítette az író őseit, akik ellen a saját felmenőinek harcolniuk kellett.
Ezt az ellentmondásoktól terhes sorsközösséget az is erősítette, hogy az író a délszláv ország tartalékos katonáinak gyakorlataira is rendszeresen eljárt. Nem csoda, hisz jugoszláv magyarként különbnek érezhette magát a szovjet magyaroknál. Sőt, annak ellenére, hogy az íróságából kifolyólag a fajtája többségénél mégiscsak érzékenyebb volt a magyarságára, némileg enkulturálódott, s az elsajátított balkáni szokások közül utólag -- persze némi iróniával -- egyet-mást tudatosan vállalt is. Az újvidéki kulturális központhoz, annak intézményeihez való kötődésével is csak utólag számolhat le. Majoros a vidékünkön is vidéki Ómoravicáról, újabb neve szerint Bácskossuthfalváról (s egy ideig még Pestről is) csak fölfelé nézve láthatta meg a lényegében sokkal inkább Novi Sadot, mint Újvidéket. (Akkor is, ha az Ivo Andrics expresszvonat Budapestre érkezésének napi kétórás késését szellemesen az út folyamatos emelkedésével magyarázza.) Újvidéket lehetett csodálni és díjat várni tőle. Az elmúlt évtizedre volt szüksége írónknak, hogy rájöjjön, s ezt fontosnak tartja a regényében is megemlíteni: a Híd-díj a középszer támogatására hivatott.
A mítoszok azóta elhalványodtak, s meg is semmisültek. Ezt Majoros Joyce Ulyssesének tendenciózus időszerűsítésével nyomatékosítja. Az Észak-Balkán kultúrpolitikájának abszolút primitivizmusát jelzi azzal az áthidalhatatlan távolsággal, amely egyfelől az avantgárd említett bálványának végletes alkotói öncélúsága, másfelől pedig a vajdasági magyarok mindennapi életének együgyűsége között feszül. Nem véletlen, hogy az említett regénynek is van szerepe a katonahős halálában.
A távozás idején a disszidálás nemcsak az érvényes törvények értelmében volt hazaárulás, hanem kissé a lelkiismeret mércéje szerint is. Az író önmagának és az olvasónak egyaránt megmagyarázza elmenekülésének okát. Persze közvetve, a kitalált cselekményszállal. Paranoia-ízű budapesti képzelgésében olyannak láttatja a józan eszével leküzdött énjének kibontakozását, mint a többi gyilkolásra-gyilkoltatásra elrendeltét. Egy ideig -- ez a képzeletben a csatamezőre küldött én -- tartja az erkölcsi távolságot hajtóival, a szörnyetegekkel szemben, míg lassan rajta is erőt vesz a gyilkos ösztön. Ám nem elégszik meg azzal, hogy a holtak aranyán gyarapodó szerelőn bosszút áll az iszonyatért. Nem, ő az így megszerzett nyakláncokkal, Magyarország felé tartva, az ostrom alatt álló Vukovárba lopózik be, s ott éri a végzete. -- Én is olyan lettem volna, mint ők -- sugallja Majoros. Illetve -- némileg általánosítva --, ha nem vigyázunk a körülményeinkre: mindannyian olyanok leszünk, mint ők, mert legbelül nekünk is kevés közünk van az embernek nevezett szociális lény ideájához. A Meghalni Vukovárnál a lehető legközvetlenebbül föltárt szorongás regénye. Olyannyira az, hogy szerzője az önmagával szembeni félelmét is kifejezte benne: finom áttételességgel és a groteszkség vaskos humorával.
Ahhoz képest tehát, ami az íróra és a korosztályára szakadt, jobb híján a családjának tagjai által is nemegyszer választott megoldásba, az öngyilkosságba menekülő tisztes másodrendűség is elfogadható életforma volt korábban. Viszont úgyszólván néhány hónap alatt ennek is befellegzett. Sokadmagunkkal együtt az író sem győz még mindig eleget csodálkozni, hogy a földkerekség egyik, a szó politikai értelmében vezető, alattvalóiba látszólag új értékrendet sulykoló állama néhány év alatt -- iszonyú látványossággal, világméretű botránnyal -- megszűnt létezni. A sokk mindmáig kiheverhetetlen. Majorosban szerencsére működik annyira a nyelvi és fogalmi játékosság ösztöne, hogy azzal is földerítse olvasóját, amin szomorkodnia kellene. Ezáltal az újabb magyar irodalomnak egyik legjobb délvidéki (bácskai) ihletésű regényét teremtve meg.