home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Lábunkat törve is hazarontunk*
DUDÁS Károly
2012.11.28.
LXVII. évf. 48. szám
Lábunkat törve is hazarontunk*

Ahogy haladunk előre az időben, mindegyre szaporodnak körülöttem író- és festőbarátaim szobrai, emléktáblái, sírkövei: Herceg Jánosé Zomborban, Fehér Ferencé Újvidéken, Podolszki Jókáé és Vajda Gabié Bácsfeketehegyen, Gion Nándoré Szenttamáson, Koncz Istváné meg Dobó Tihaméré Magyarkanizsán, Cs. Simon Istváné Csókán, Kopezcky Lászlóé és Szalma Lászlóé Szabadkán, Czine Mihályé és Hornyik Miklósé Budapesten, Szúnyogh Sanyié és Gálics Pistáé itt Lendván...

Nemrég még eltökélten jártuk ezt az Isten áldotta vagy verte Kárpát-medencét, menet közben egymáshoz ért a vállunk, a szívünk, máskor meg férfivigasztaló borok mellett hajnalokba nyúló beszélgetéseket-vitákat bonyolítottunk a világ, de mindenekelőtt nemzetünk és kisközösségeink rosszul vagy kevésbé rosszul alakuló dolgairól, aztán egyszer csak szólt Valaki odaföntről, intézkedett, s Ők sírkövekké, emléktáblákká, szobrokká magasodtak-merevedtek...
A halálát követő 14. esztendőben barátai, tisztelői jóvoltából Alsólendván szobrot kap Szúnyogh Sándor költőbarátom is. Amikor e sorokat írom, még nem tudhatom, hogy milyen lesz a szobor: Sanyi szoborarcán ott lesz-e az a senki máséval össze nem téveszthető huncutkás-jóságos mosoly, amelyre mi még oly élénken emlékezünk, mintha csak tegnap-tegnapelőtt lestük volna meg, s amelyet most már hűségesen őrizni fogunk, amíg csak élünk...
Nem is tudom már, mikor volt, hol történt, amikor először kezet ráztunk, amikor először mondtunk egymásnak valami lényegtelent vagy nagyon is lényegeset: valamikor a hetvenes évek elején-derekán, Dormán Lacival jöttünk vagy én egyedül, a Koronában, boldogult úrfi korunk fő színhelyén, Csentehegyen, Sanyi pincéjében, Alsólakoson, a szülőfalujában, Gálics Pista feledhetetlen műtermében, vagy éppen fenn a kápolnánál, törökverő Hadik nagyurunk végső nyughelyénél?... Csak annyi biztos, hogy ifjonti nagy bánatunkban vagy örömünkben mindig innunk kellett valamit, meg hogy mindkettőnknek rendkívül fontosak voltak ezek a találkozások, s az is biztos, hogy a Muravidéken akkor ő volt a nagybetűs KÖLTŐ, s minden itteni fontos történés mozgatója és krónikása, meg hogy őhozzá mindig hazajöttünk; később pedig már azt is elárulta, hogy Ladik Katalin költészetébe szerelmes, s talán nemcsak a költészetébe...
Gálics István és a még nagyon fiatal Bence Lajos társaságában én mutattam be először a vajdasági olvasóközönségnek, Újvidék és Szabadka érdeklődő és ragaszkodó magyarjainak. Úgy hiszem, ott és akkor mind a négyen valami nagyon különös és szinte megmagyarázhatatlan módon boldogok voltunk, akárcsak itt Muravidéken is mindig, minden alkalommal, amikor találkoztunk...
Akkor írtam le ezeket a sorokat, több mint negyed évszázada: „Gyakrabban kellene találkoznunk. Hogy elmondjuk egymásnak közös gondjainkat, megtudjuk tőlük, mi újság van Halicanumban, hírt adjunk nekik a Vajdaságról. Úgy tűnik viszont: a majd félezer kilométeres távolság erősebb tolóerő, mint a sok-sok hajszálgyökér bennünket összefogó ereje. Túl sok folyó hömpölyög el közöttünk ahhoz, hogy gyakrabban találkozzunk.”
Nem tudom, mindez és még annyi minden más benne van-e ebben a Szúnyogh Sándorról készült szoborban, mint ahogy az évtizedek során beleformálódott a mi életünkbe...
Én meg azóta is szakadatlanul mondom, írom: a történelem, a balsors, a háborúk vihara által durván eltépett szálakat-hajszálgyökereket — amelyek korábban oly szorosan összekötöttek bennünket — a mi szent fela-datunk újrakötözni. A legjobbaknak itt a Muravidéken, s a legjobbaknak ott a Vajdaságban.
S hogy a korábbinál még tartósabb legyen a kötelék, a szívünk szálait is odafogjuk, belesodorjuk. A mi szívünkből kivezető szálakat az itteni legbiztosabb cölöpökhöz kötözzük: Szúnyogh Sándor szívbéli jó barátunk most felavatandó szobrához, Gálics István szívbéli jó barátunk sírkövéhez, s mostani szívbéli jó barátaink: Bence Lajos, Göncz László, Varga József, Halász Albert, Kepe Liliék, Patyi Zoliék szívünkkel egyazon ütemre dobbanó testvéri szívéhez.
Drága Sanyikám, végezetül mi mással tiszteleghetnék feledhetetlen szép emléked előtt most felavatandó szobrodnál, mint számomra legfontosabb versed, a Halicanumi üzenet négy veretes sorával:

Halicanum szülöttei
kutyánál hűebb fiai vagyunk e földnek
bárhova visz is sorsunk
lábunkat törve is hazarontunk.

Igen, barátaim, én rendületlenül hiszek benne: ha üzenünk egymásnak, hogy baj van, vagy hogy aránylag jól vagyunk, bármilyen szél fúj, a lábunkat törve is hazarontunk.
DUDÁS Károly
* Elhangzott Lendván, a Bánffy Központban, Szúnyogh Sándor fejszobrának avatóján

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..