A fény és a víz városában tett közelmúlti (június 28-ai) vizitációm Imre bátyám (becsületes nevén Kiss Imre helvéciai építészmérnök, presbiter, elhivatott amatőr helytörténész…) személyes és baráti meghívásának eleget téve valósulhatott meg. A Teremtő és Gondviselő Úr kegyelméből, aki elszántságunkra reatekintve arra a bizonyos napra a rekkenő hőségből is lefaragott legalább egy tízest. Házigazdám nevéhez a helvéciai (település Kecskemét város vonzáskörében) reformátusság temploma építésének szakszerű koordinálása, illetve ezen istenháza körüli munkálatok becsületes felügyelete is fűződött egykoron. Megannyi nemes, értékmentő kezdeményezéséhez hasonlatosan. Határokon innen és túl.

Nos, itt született ő is (Öcsödön). A Tiszán túli vidéken. A Nagykunságban, mely régió iránt — bár a Sors rendelkezése szerint már tizennégy éves korában istenhozzádot intett bölcsőhelyének — sosem lett hűtlen. Erről a tájról (Tiszakürtről) választott annak idején feleséget magának, akivel itt fogadtak — Isten és emberek színe előtt — örök hűséget egymásnak. S ide jár vissza mindmáig. Amikor csak teheti. Orvosol(tat)ni a szép emlékű szülők házán alkalmasint jelentkező kirívóbb pörsenéseket. Megfordultunk aznap a fentebb megnevezett településeken is. Sőt, a történelmi Magyarország középpontját is felkerestük Szarvas városában! Nemkülönben egy kihagyhatatlan sörmanufaktúrát Békésszentandráson, karnyújtásnyira szinte a folyót átívelő hídra és a rajta áthaladók épségére 2021. november 27-e óta újra éberen ügyelő Nepomuki Szent János-szobortól… Az eredetileg kitűzött célpontunk azonban Kunszentmárton vala.

Egész pontosan a kisváros helytörténeti múzeuma. A hajdani tömlöc, melynek vastag falai mögött néhány emberöltővel korábban még törvényszegők sora töltötte le a reájuk kirótt büntetést. Persze, akadtak kivételek is, akik a hatósági elképzeléssel ellentétben egy kissé hamarabb szabadultak. Mint például a minden idők legnagyobb betyárja, Rózsa Sándor (1813. július 10. — 1878. november 22.), aki az akkori nagykun kapitány által kiszabott törvényszéki penitenciát megelégelvén a börtönbe ásott alagúton át (társai segítségével) megszökött. 

„Bilincs a kézen, az ajkon lakat, de felhők felett, de vizek alatt örvénylik, szikráz, zúg a gondolat” — olvasható a külső falakra 2006. október 23-án felhelyezett domborműves emléktáblán. Reményik Sándor (1890—1941) erdélyi költő sorai. Néhány lépéssel visszább egy másik márványlap textusa idézi meg a múltat. 1876-ból. A Tiszazugi Archeológiai Magántársulat létrejöttét méltatva. A múzeumban a város és a mellette elterülő kistáj, a Tiszazug tárgyi, szellemi kultúrájának emlékei is várják az érdeklődőket. 

„A múzeumnak helyet adó épület 1782-től 71 éven át a Nagykun Kerület tömlöceként működött. A XX. század közepéig a járásbíróság fogházaként használták az épületet, majd 1958-ban korszerűtlensége miatt végleg bezárták. A Nagykunság minden részéről származó bűnözőket tartottak itt lakat alatt. Mivel a kerület pallosjoggal rendelkezett, halálos ítéleteket is végrehajthattak Kunszentmártonban. A kivégzések emlékét őrzi feltehetően a város határában az Akasztófa-töltés helymegnevezés is” — igyekszem hitelesen átmásolni a szüzsét beljebb kerülvén. Már akkor és ott érzem, ide mindenképp vissza fogok még térni.

Merthogy az ugyancsak helyben megtekinthető Hajdanvolt mesterek — mesterségek hajdanán nevet viselő állandó kiállítás fölött sem lehet csak úgy átsuhanni… Hasonlatosan a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak az idevágó idézetéhez: „Csak ott mennek jól a dolgok, ahol pl. a szabó, a szappanos, a cukrász stb. mind meg van győződve arról, hogy az ő mesterségétől s üzletétől függ az állam boldogulása.”

Külön megelégedéssel nyugtázom, a kunszentmártoni helytörténeti múzeumban bizony a város neves szülötteiről, illetve e vidék hírnevének öregbítéséhez hozzájáruló személyekről is van kellő méltatás. Név szerint Fekete István (1900—1970) íróról, Waltner Berta (1894—1993) és Balla Demeter (1931—2017) fotográfusokról, Sebők János (1951—2013) újságíróról, Dany Margit (1906—1975) vívó olimpikonról, Fehér István (1924—1996) zeneakadémikusról, vitéz nemes Papp-Kökényesdy Sándorról (1900—1963), Szabó Gyula (1930—2014) prominens színművészről, Angyal Dávid (1857—1943) professzor úrról, Gonda Sándor (1898—1981) állatorvosról.

És igen, A borbély is visszatér(t). Annak rendje és módja szerint. „A borbélyüzlet a térség ipartörténetének jelentős lenyomata. A műtárgyak a két világháború közötti vidéki borbélyműhelyek szerszámait és berendezését mutatják be. A tárgyegyüttes egy mára letűnt szakma helyi emléke, amelyhez hasonló gazdagságú tárgyi anyag várhatóan nem fog előkerülni.” Az elrajtolás (2024. október 11-e) óta tapasztalt magas fokú látogatói érdeklődésre való tekintettel pedig az időszaki tárlat június vége helyett majd csak jelen esztendő december 15-én zárul. A kiállítás impresszumában öreg barátom neve is szerepel, lévén a kiállításban látható tárgyak javarészt édesapja, Kiss Imre (1919—2003) borbély hagyatékából származnak.

„Kiss Imre kisbirtokos családban született Öcsödön. 1936-ban vitéz Dezső Lajos borbélymesternél szerezte meg segédlevelét. Vándorévei alatt dolgozott Szentesen és Szarvason is. Ezekben a borbélyműhelyekben ismerte meg az érvágást és a piócázást, melyek az 1930-as években még bevett gyakorlatok voltak. A mestervizsgát nem tehette le, mivel 1940 decemberétől 1945 áprilisáig katonaként szolgált. Az 1944-es harcok során »az ellenség előtti vitéz magatartásáért« dicséretben részesült. Mire a hadifogságból hazatért, az ország szovjetizálása megindult. Az állambiztonság a frontharcos katonákat […] hátrányosan megkülönböztette. Kiss Imre célja, hogy saját borbélyüzletet nyisson, meghiúsult. Kiss Imre több mint egy évtizeden át próbált önálló iparengedélyért folyamodni, de a kommunista hatóságok félresöpörték kérelmeit. Segédmunkásként dolgozott, majd 1954-ben férfifodrászként engedélyezték neki a belépést az Öcsödi Vegyesipari KTSZ-be. Később a KTSZ elismert szakembereként ipari tanulókat oktatott. Az 1970-es évek elejére Öcsödön annyira visszaesett a fodrászat iránti kereslet, hogy szakmáját elhagyni kényszerült. Nyugdíjba vonulását követően ingyenesen eljárt idős és beteg embereket borotválni.

Az 1960-as évek elején megvásárolta mestere borbélyüzletének teljes berendezését, majd jelentős borotva- és hajnyíró gyűjteményre tett szert. A borbélyeszközöket a mester 2003-ban bekövetkezett haláláig őrizte. A Kiss család érdeme, hogy édesapjuk örökségét múzeumi vételre tartották fenn.”

Távozásunkkor, a néhai tömlöc udvarára kilépve, vetünk még egy futó pillantást arra az emléktáblára, amelynek felvésetét olvasva mintha a közös múltunk is összeölelkezne egy újabb pillanatra.

„Erdélyi kormányzóságának végeztével, Budára tartva, Kunszentmártonban szállt meg 1768. február 25-én futaki gróf Hadik András tábornagy Mária Terézia királynő hírneves magyar hadvezére…”

Fotóink a helyszínen készültek.