Különóra: kell vagy nem?

Különóra: kell vagy nem?

Időről időre megtelnek a hirdetőtáblák, a közösségi oldalak, az óvodák és az iskolák bejárata izgalmasabbnál izgalmasabb szabadidős tevékenységek kínálataival: úszás, tánc, játékos angol, matek macera nélkül stb. Emellett a szülők egyik kétségkívül leggyakoribb beszédtémája is a gyerekeik különórái, szabadidős tevékenységei.

A Vekerdy-féle recept szerint a sok játék és mese nem pótolható, de sokszor a gyerekek maguk fejtik ki érdeklődésüket egy-egy foglalkozás/sport iránt. Napjainkban különösen az az üzenet van belénk sulykolva, hogy „valamiről lemarad a gyerek”, ha nem kezdjük el idejében vagy a kritikus periódusban fejleszteni, oktatni őt. Már magzati korban Mozartot hallgattatunk vele, utána a kiságy fölé a legedukatívabb játékokat helyezzük, és mindent megteszünk, hogy külsőleg ingergazdag fejlesztésben részesüljön, közben meg elfelejtünk vele játszani… És egyre több olyan gyerekkel találkozunk, akinek megkésett a beszédfejlődése vagy sete-suta a tornaórákon, rosszul tartja a ceruzát… Azt kell mondanom azonban, hogy legyen bármilyen játékos is a fejlesztés — és most hazabeszélek —, egy hátulütője sajnos mindig lesz: az elvárás.

Nyilván az is benne van ebben a késztetésben, hogy a saját, akár gyermekként meg nem élt különóraélményeinket, tudásunkat mintegy pótoljuk. Magam is jól emlékszem, hogy milyen vággyal indultam neki a felnőttéletnek: meg kell tanulnom gitározni, jól beszélni angolul, karatézni, mert erre korábban nem volt lehetőségem (mondjuk, évekig jártam angolra, de én magam voltam elégedetlen az akkori tudásommal). S arra is emlékszem, hogy fogadkoztam, ha fiam lesz, biztosan ráveszem, hogy megtanuljon szaxofonozni (egy kamaszkori koncerten varázsolt el a hangszer). Nos, a valóságban két fiam van, és egyiket sem érdekli jobban a zenetanulás annál, minthogy esténként a kádban nekem áriázzanak.

Néha a szülők azért viszik különórára a gyereket, mert nem tudnak mit kezdeni vele. Sokan már csak a felszínes kapcsolatok fenntartására képesek, pedig csak jelen kellene lenniük, beszélgetniük, felolvasniuk egy mesét, stb. A különóra így egy újabb olyan program szervezése lesz, amely kitölti az űrt, lehetőleg rendszeresen. Máskor a szülők szorongása — hogy valamire nem tudják megtanítani a gyereküket — vezet oda, hogy más, szakmailag jártasabb emberekre bízzák csemetéjüket.

Kiskorukban a gyerekek még utánzással és próba szerencse módon tanulnak: vagyis próbálkoznak, hibáznak, majd sikerük lesz, utána pedig talán újra hibáznak. Mindezt biztonságban csak a szabad játék során tudják megélni, mindenhol másutt felmerül a teljesítmény igénye.

Természetesen van olyan helyzet, amikor igazolt a különóra, ám ez inkább fejlesztésre szánt időnek nevezhető. Vannak, akik sokszor már kora gyermekkortól fejlesztésre szorulnak, vagyis ez beépül a mindennapokba. Később, ha észszerűen és a gyerek belső igényei szerint választunk, akkor jók lehetnek ezek a foglalkozások. Vagyis a gyerek nem hagyható ki a döntésből, nem elég neki elmondani, hogy milyen jó és hasznos lenne számára az általunk választott különóra.

Gondoljunk csak bele, milyen jó lehet az az új tevékenység, amelyben kiteljesedhetünk, fejlődhetünk, vagy éppen kiengedhetjük a gőzt általa — nos, ezzel a gyerek sincs másképp. Egy szó, mint száz: a különóra akkor jó, ha olyan, amellyel az kap többletteret, amire a gyermek fogékony, amit élvez, amiben szívesen elmélyül.

Mindemellett a családnak is látnia kell, mi az a plusz anyagi, szervezésbeli és időbeli áldozat, amely még vállalható, és legfőképp milyen céllal. Sokszor nemcsak a foglalkozások témájának, hanem azok vezetőjének és a többi kortársnak is illeszkednie kell a gyerekhez, illetve fordítva.

Gyakran egy tornacsoport valóban pótolja a mozgáshiányt, és nem a versenyeztetés a célja. Ez különösen a nagyvárosi és a lakásban élő gyermekek számára hasznos. A foglalkozások által a sport sokkal könnyebben épülhet be az életükbe, a későbbiekben pedig nagyobb valószínűséggel lesz igényük a játékra, mozgásra. Mindeközben pedig ahhoz is hozzászoknak, hogy a maximális kreativitás mellett is be kell tudniuk tartani néhány szabályt. Vagyis a foglalkozások segítségével megtanulnak alkalmazkodni mind a szabályokhoz, mind ahhoz a közösséghez, ahol ezek érvényesek.

Ne feledjük, a tehetséggondozás is fontos szempont, vagyis sokszor éppen ezeken a foglalkozásokon derül ki, hogy valaki valamiben tehetséges. Ilyen esetben nem a fejlesztés a cél, hanem a szeretett tevékenységben való elmélyülés. A másik véglet persze az, amikor a szülő már a leendő gólkirályt, Picassót vagy sakkmestert látja a gyermekében — ilyenkor az edző/tanító/mester feladata, hogy átformálja ezt a szemléletet a szülőben, és más célokat helyezzen előtérbe a különóra kapcsán.

Néha a gyermek olyan lelkes, hogy több különórára is járna, mint amennyit ő vagy a szülei elbírnának, ezért nem árt, ha kötünk vele egy szóbeli megállapodást, melyben megfogalmazzuk a különórák gyakoriságát, idejét, a motivációt és az aktivitást.

Talán önök is tapasztalták, hogy nincs nyugalom a mindennapokban akkor, ha különórákkal vannak agyontömve. Magam is érzem, hogy folyton rohanunk valahova a gyerekekkel, hogy ott legyünk, és eleget tegyünk az elvárásoknak. Mi, felnőttek is gyakran panaszkodunk, hogy nem tudunk elmélyülni a dolgainkban, mert a megkezdett folyamatot meg kell szakítanunk, hogy egy újabba kezdjünk bele. Ez pedig gyakran kommunikációs gondokat is okozhat, mert a másik emberre sem tudunk kellően figyelni — még akkor sem, ha nagyon szeretnénk.

Mindig felmerül a kérdés, hogy mikortól járjon a gyermek különórákra. Erre a legnyilvánvalóbb válasz: amikor már ő maga áhítozik, hogy mehessen valahova. S ha megállapodunk vele, akkor abban is dönteni kell, hogy nem váltogathatja a különórákat kénye-kedve szerint, hanem egy bizonyos ideig járnia kell a kiválasztottra. Persze arra is oda kell figyelnünk, hogy ne essünk át a ló másik oldalára, tehát nem érdemes túlzásba vinni a különórák számát, mint ahogyan erőltetni sem jó ezeket a foglalkozásokat. Nehéz megmondani, mennyi az optimális, hiszen ez elsősorban a gyerektől függ. Van, akinek egy-két ilyen tevékenység is frusztrációt okoz, mások viszont jobban tudnak ezeken a kereteken belül működni — ők szeretik, ha be van osztva az idejük. Érdemes tehát olyan tevékenységre járatni a gyereket, amelyben jónak érezheti magát, ezzel is ellensúlyozva az iskolai nehézségek okozta belső feszültséget.

Mindezek tudatában ajánlatos elegendő időről gondoskodnunk a szabad játékra (ez az, amikor nem irányítjuk, nem mondjuk meg neki, hogy mit csináljon, csak hagyjuk, hogy ő maga tapasztalja meg a világot, mi pedig közben ráhangolódunk, és elfogadjuk azt, ami történik), és ha lehetőségünk van rá, legyünk vele minél többet a természetben, friss levegőn, ahol szabadon szaladgálhat. Ne féljünk együtt tölteni az időt vele! Gondoskodjunk olyan térről, ahol a gyerek hibázhat, és levonhatja ebből a következtetéseit.

Nem szeretnék álságosnak tűnni, magam is járatom különórákra a gyerekem, a karatét felajánlottam neki, s ő tetszéssel elfogadta — ez a sport a mozgáson kívül a koncentrációt és a fegyelmezettséget is fejleszti, ami az ő esetében telitalálat. Valamint maga is választott egy foglalkozást, melyet a saját döntése felelősségeként szintén támogattam.

A lényeg valahol az, hogy merjünk a gyerekeink érdekében még a társadalmi konvenciókkal is szembeszállni, és a legjobb működés reményében meghozni ezeket a döntéseket.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Különóra: kell vagy nem?
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.11.10.
  • LXXIV. évfolyam 45. szám
Különóra: kell vagy nem?
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink