P. Biacsi Dávid jezsuita atya

Április 21-én Pénzes János szabadkai megyés püspök a római katolikus és görög katolikus szertartás egyesítésével bemutatott szentmisén áldozópappá szentelte Biacsi Dávid jezsuita szerpapot a Szent Teréz-székesegyházban. A minden tekintetben egyedülálló és lélekemelő szentmisének a szentjeink és vértanúink közbenjárását kérő mozzanata akár történelmi jelentőségűnek is mondható, hiszen első alkalommal fordult elő, hogy felolvasták a kommunista diktatúra idején, 1944-ben kivégzett délvidéki papjainknak a névsorát.
Beszélgetésünk a magiszteri tanulmányit Párizsban végző magyar jezsuita rendtartomány tagjával a felszentelését megelőző napokban készült.
* Első diplomája szerint informatika- és matematikatanár. A szigorúan természettudományi érdeklődése mellett mi ösztönözte az istenvallásra, mi irányította a Jézus Társasága felé?
- Amikor egyetemre indultam, fontos volt számomra, hogy eldöntsem, mi az én hivatásom, miként tudnám keresztényként, katolikusként leélni az életem. Azt vettem észre, hogy az elképzelések sokasága közül bármit választok is, mindig az én döntésem kerül előtérbe, és csak utána adok teret Istennek, hogy életembe lépjen. Ekkor döbbentem rá, csak úgy tudom Isten népét maradéktalanul szolgálni, ha életemet teljesen Istenre bízom. Ebből egyenesen következett, hogy helyem a Jézus Társaságában, a jezsuita rendben van, ahol az embernek lehetősége nyílik rá, hogy legjobb tulajdonságai beérjenek, mert van egy közösségi háttér, ahol a szerzetes testvérek egymást erősíthetik a jóban, a szolgálatban. Harmadéves egyetemista koromba egy ádventi lelkigyakorlat után kerestem a kapcsolatot a jezsuitákkal, az ötödik év végén pedig már hivatalosan is kértem felvételemet a rendbe.
* Maradjunk egy kicsit még a természettudománynál, hiszen számtalan kiváló tudós, orvos vallja istenhívőségét. Legutóbb dr. Csókay András, az idei Prima Primissima Közönségdíj átvételekor mondott köszönő szavai mutattak rá Isten kegyelmének embert formáló nagyságára.
- Nagyon örülök, hogy Csókay doktort említette. Az ő nagybátyja ugyanis jezsuita atya. Miskolcon ő volt a lelki atyám. Családtörténetük alakulása pedig sok hasonlóságot mutat a miénkkel. Papszentelésemen egyébként ez a jezsuita atya öltöztet be, ő adja rám a papi ruhát. Csókay Andrással nála találkoztam, tehát nagyon eleven, élő kapcsolat fűz hozzájuk. De a kérdésre válaszolva: a valláshoz való kötődés olyan, mint a nemzethez való tartozás. Attól, hogy a határmódosításokkal széttépik a családokat, még mi ugyanahhoz a családhoz, nemzethez, nyelvi közeghez, kultúrához tartozunk. Két-háromszáz évvel ezelőtt néhány francia ugyan kitalálta, hogy az istenhit és a természettudományos eredmények nem illeszthetők össze, de ez még nem jelenti azt, hogy el is higgyük nekik. Már csak azért sem, mert téziseik ellenére nap mint nap megtapasztalhatjuk: minden Isten nagyságát dicséri. Egyetlen muzulmánnak sem okoz problémát az istenhit és a természettudomány összeegyeztetése, nekünk, keresztényeknek sem kellene, hogy gondot okozzon.
* A muzulmánokat említette. Hogyan vélekedik az annyi vitát kiváltó dán karikatúra-botrányról?
- A humor nem áll tőlem távol. Szeretek viccelődni, néha talán többet is a kelleténél, de vannak szent és sérthetetlen dolgok, amelyekkel nemcsak nem illik, hanem nem is szabad viccelni. Ide tartoznak a vallási és a nemzeti jelképek, amelyek az ember identitásának legmélyét adják. Ezek kifigurázói, kigúnyolói nagyfokú butaságról vagy éppen rosszindulatról tanúskodnak.
* A jezsuita rend magyarországi letelepítése Báthory Istvánhoz kötődik, aminek nyomán aztán jezsuita iskolák, kollégiumok sora nyílt meg, és vállalta fel a keresztény szellemiségű magyar oktatást. A nemzeti kultúránk alapjait megteremtő elődök öröksége mennyiben kötelező érvényű az útjukon elindulók számára?
- A nemzeti elkötelezettség nagyon fontos a magyar jezsuiták, sőt az egész magyar egyház számára. Az egyháznak vagy a részegyháznak nemcsak az a feladata, hogy magába fordultan éljen. Kifelé irányuló, misszionáló küldetése van. A magyar egyháznak is tehát ugyanolyan küldetése van, mint bármely más nemzet egyházának. Szerintem ez az elődök öröksége, és ez az, ami kötelez. Ennek a küldetésnek viszont nem hiszem, hogy Nyugat-Európa felé kell irányulnia, hanem sokkal inkább azok felé a népek felé, akik ismernek, szeretnek minket, és vágyják a barátságunkat. Gondolok itt elsősorban a finnugor és a török népekre, de az arab-muzulmán kultúrájú népekre is, akik ismernek bennünket, és büszkék arra, hogy mi, az ázsiai nyelvű nép itt élünk Európa szívében. Előretolt bástya vagyunk számukra, és nagyon nagy hanyagság, mulasztás lenne a magyar egyház részéről nem élni ezzel a lehetőséggel. Mindez azonban csak úgy lehetséges, ha az egyház megmarad a magyar gyökerei mellett, mert ha nem ragaszkodik gyökereihez, akkor az embernek soha nem jut eszébe, hogy magyarként hol és hogyan tudna helytállni, misszionálni.
* A rendszerváltozás után mennyire megtapasztalható, hogy a társadalom elismeri, megbecsüli a katolikus egyházat?
- A valláshoz való kötődés identitásunknak is az alapja, fogódzót ad. Vidékünkön azonban nagyon sok a tennivaló a megbecsülés terén. A muzulmán a világ bármely szegletében felismeri imámját, a zsidó a rabbiját, az ortodox a pópáját. Tisztelettel köszönti, de a katolikus a külső jegyek hiányában észrevétlenül megy el papja mellett. A más felekezetűek arra következtetnek, hogy nem becsüljük vallásunkat, márpedig ha mi nem tiszteljük papjainkat, vallásunkat, akkor miért várjuk el ezt másoktól? Nagy jelentősége van tehát annak, hogy miként viszonyulnak vallásunkhoz egyrészt az egyházi személyeink, másrészt a politikusaink, a nemzet vezetői, harmadrészt pedig maguk a nemzet tagjai. Kiállnak-e hitünk mellett, vagy természetellenesen próbálják elszigetelni a hitet a közélettől, minek következtében viszont fogyatékossá válik az ember, hiszen csak vallásával együtt teljes emberi értékű.
* Történelmünk során a legsúlyosabb csapások után a nemzeti megújhodásnak imahátteret a szerzetesrendek adtak. Mennyire van erre szüksége napjainkban a nemzetnek?
- Miután az ember az ima által teremt személyes kapcsolatot Istennel, örömömre szolgál, hogy a Délvidék mindkét egyházmegyéje csatlakozott a magyar püspöki kar meghirdette nemzeti imaévhez. Az ember lelki egészsége, és így a nemzeté is, csak úgy teljes, ha Isten jelenléte része a mindennapoknak. Hosszú távon ugyanis egyetlen nemzetnek sincs esélye a fennmaradásra, ha az ima nem része életének. Egy vesztett háború, a trianoni trauma utáni lelkiállapot, vagy a csüggedés csak akkor heverhető ki, ha az ember tudja, hiszi, hogy az élet nem zárul le a halállal, hanem mindaz, amit tett, a családját vagy a tágabb közösségét szolgálja.
* A világ különböző egyetemein eltöltött évek tapasztalatai alapján mi a véleménye: szükségesek-e a felekezeti iskolák?
- Egyik egyetemi tanárom hívta fel a figyelmemet, hogy nemcsak elitet kell képezni, hanem a nevelést mindenkire ki kell terjeszteni. Az általános iskolák mellett a szakiskolákra, a szakközépiskolákra is. Fontosabb ez, mint az ötszázaléknyi elit képzése. Nem szabad, hogy az iskoláztatás a mindenkori kormány monopóliuma legyen. A nevelést nem sajátíthatja ki egyetlen kormány sem. Meg kell adni a választás lehetőségét. Ezért szükséges a felekezeti iskolákon túlmenően a felekezeti iskolahálózat megteremtése is, hiszen egy kormány nem biztos, hogy elkötelezett a katolikus vagy a nemzeti szellemben nevelő keresztény iskolák iránt.
* Pappá szentelését követően hogyan folytatódik további szolgálata?
- Mindenekelőtt a magiszteri tanulmányimat kell az idén befejeznem Párizsban. És mivel a magyar jezsuita tartomány a közel-keleti rendtartománynak szánt, így ősztől két évig arabul tanulok Kairóban. Számomra fontos az, hogy hidat képezzek a két kultúra között.