Ingatnám a fejem, nem, nem, ez esetben más a helyzet, de alighanem csak összezavarnám a gyereket, hát bűnbánóan megadom magam, és mély gondolatokba merülve révetegen bólogatok. Mert vaskos történet, majdnem történelem szunnyad a fotóba zárva.
Megelevenedik előttem a magam gyermekkori élménye a csúfnevünkkel kapcsolatban, és hosszan fürkészem a régi képet.

Tízéves lehettem, amikor duzzogva tértem haza az iskolából, hogy Pénzes Palinak csúfoltak a gyerekek. Ez közvetlenül a fölszabadulás után komoly rágalomnak számított, mert az nem a könnyen becsapható, naivan hiszékeny embert jelentette, hanem a burzsujt, a kulákot, és senki sem szeretett volna azoknak a bőrében lenni. Apám akkoriban szabadult az oroszországi hadifogságból, hát igen édes volt az együttlét és a bizalmaskodás vele, így a keblére húzódva nyomban el is mondtam neki a nagy bánatomat. Hosszan töprengett, majd megkérdezte, nem Pízesnek mondták-e véletlenül azt a csúfnevet, mert annak egészen más a zamata. S mivel a vállamat huzigáltam, derűsen tapsikolt rám, hogy hiszen akkor semmi baj sincs, mert dédapámnak, aki „Kula” nevezetes polgára volt, tényleg Pízes-Vigh Pál volt a neve. A Pízes csak amolyan népi ragadványnév, hogy az azonos vezetéknevet viselő, de más-más származású családokat megkülönböztethessék egymástól. Már a múlt században háromféle Vighet ismertek a községben: volt a Lenti-Vigh, a Vörös-Vigh és a Pízes-Vigh. A Lentiek az úgynevezett Alsó-határban gazdálkodtak, a Vörösök ősének egészséges, pirospozsgás arca majd kicsattant, a miénknek pedig különös esete volt a pénzzel, innen maradt rajtunk a csúfnév, amit most valamelyik gyerek az öregapjától egyszerűen kifülelt. Semmi vész! Az ember a nevét sose szégyellje!
…
Vigh Pál és neje a zsugoriságig takarékos ember volt. Gyűjtötték a bankókat a szalmazsákban, hogy négy fiuknak, Pálnak, Ferencnek, Istvánnak és Mihálynak földet, tanyát vásároljanak, mert az idő szalad, s a húszévesre könnyen ráragad az agglegény jelző. Csakhogy a tömérdek gabona miatt a házban annyi volt az egér, mint a nyű. Hiába volt harminc macska, enni sem kaptak, esetleg szomj ellen néha írót, mégsem győzték az egerészést, így a rágcsálók befészkeltek még a gúnyába is. A pénz meg a szalmazsákban volt, egy szivardobozban. Egérfészeknek jobbat elképzelni sem lehetett volna. Lett is nagy siránkozás egy napon, amikor elővették a dobozt. A bankókötegeknek csak a csonkja maradt egészben, a többi részét mind összerágták a cincogók. Tartott a búslakodás, a macskák ugyancsak megkapták a magukét, de mindez mit sem enyhített a katasztrófán. Végül a szolgabíróhoz fordultak, nem lehetne-e a bankók maradványát valahol becserélni. A megkérdezett ámulva rázogatta a kartondobozban lévő ledarált bankjegyeket, végül hüledezve azt tanácsolta a nyilvántartás miatt, hogy egy jegyzőkönyvvel az egészet el kell küldeni a vármegyének, Zomborba, de ne várjanak kártérítést, örüljenek, ha szárazon megússzák, mert a kincstárjegyek akármilyen megsemmisítése büntetendő cselekmény. Igen erősen alá kell támasztani, hogy azt vis maiornak minősítsék.

(Részlet az Öröknaptár c. kötetből)