„Kulai” kötődés
VIGH Rudolf
2013.06.19.
LXVIII. évf. 25. szám
„Kulai” kötődés

Nézegetjük a családi fényképeket. Kis unokám egyszerre fölkap egy 1910-ben készült viharvert, barna tónusú fotográfiát, hogy: jé, ez micsoda? — A Pízes-ház „Kulán” — válaszolom készséggel, jól kihangsúlyozva az í-t. Erre pajkos intésre emeli pici mutatóujját, ahogy reá szokták, ha valamit nem jól mond, és kijavít: Pénzes!

Ingatnám a fejem, nem, nem, ez esetben más a helyzet, de alighanem csak összezavarnám a gyereket, hát bűnbánóan megadom magam, és mély gondolatokba merülve révetegen bólogatok. Mert vaskos történet, majdnem történelem szunnyad a fotóba zárva.
Megelevenedik előttem a magam gyermekkori élménye a csúfnevünkkel kapcsolatban, és hosszan fürkészem a régi képet.

Tízéves lehettem, amikor duzzogva tértem haza az iskolából, hogy Pénzes Palinak csúfoltak a gyerekek. Ez közvetlenül a fölszabadulás után komoly rágalomnak számított, mert az nem a könnyen becsapható, naivan hiszékeny embert jelentette, hanem a burzsujt, a kulákot, és senki sem szeretett volna azoknak a bőrében lenni. Apám akkoriban szabadult az oroszországi hadifogságból, hát igen édes volt az együttlét és a bizalmaskodás vele, így a keblére húzódva nyomban el is mondtam neki a nagy bánatomat. Hosszan töprengett, majd megkérdezte, nem Pízesnek mondták-e véletlenül azt a csúfnevet, mert annak egészen más a zamata. S mivel a vállamat huzigáltam, derűsen tapsikolt rám, hogy hiszen akkor semmi baj sincs, mert dédapámnak, aki „Kula” nevezetes polgára volt, tényleg Pízes-Vigh Pál volt a neve. A Pízes csak amolyan népi ragadványnév, hogy az azonos vezetéknevet viselő, de más-más származású családokat megkülönböztethessék egymástól. Már a múlt században háromféle Vighet ismertek a községben: volt a Lenti-Vigh, a Vörös-Vigh és a Pízes-Vigh. A Lentiek az úgynevezett Alsó-határban gazdálkodtak, a Vörösök ősének egészséges, pirospozsgás arca majd kicsattant, a miénknek pedig különös esete volt a pénzzel, innen maradt rajtunk a csúfnév, amit most valamelyik gyerek az öregapjától egyszerűen kifülelt. Semmi vész! Az ember a nevét sose szégyellje!

Vigh Pál és neje a zsugoriságig takarékos ember volt. Gyűjtötték a bankókat a szalmazsákban, hogy négy fiuknak, Pálnak, Ferencnek, Istvánnak és Mihálynak földet, tanyát vásároljanak, mert az idő szalad, s a húszévesre könnyen ráragad az agglegény jelző. Csakhogy a tömérdek gabona miatt a házban annyi volt az egér, mint a nyű. Hiába volt harminc macska, enni sem kaptak, esetleg szomj ellen néha írót, mégsem győzték az egerészést, így a rágcsálók befészkeltek még a gúnyába is. A pénz meg a szalmazsákban volt, egy szivardobozban. Egérfészeknek jobbat elképzelni sem lehetett volna. Lett is nagy siránkozás egy napon, amikor elővették a dobozt. A bankókötegeknek csak a csonkja maradt egészben, a többi részét mind összerágták a cincogók. Tartott a búslakodás, a macskák ugyancsak megkapták a magukét, de mindez mit sem enyhített a katasztrófán. Végül a szolgabíróhoz fordultak, nem lehetne-e a bankók maradványát valahol becserélni. A megkérdezett ámulva rázogatta a kartondobozban lévő ledarált bankjegyeket, végül hüledezve azt tanácsolta a nyilvántartás miatt, hogy egy jegyzőkönyvvel az egészet el kell küldeni a vármegyének, Zomborba, de ne várjanak kártérítést, örüljenek, ha szárazon megússzák, mert a kincstárjegyek akármilyen megsemmisítése büntetendő cselekmény. Igen erősen alá kell támasztani, hogy azt vis maiornak minősítsék.

(Részlet az Öröknaptár c. kötetből)

Vigh Rudolf 1937-ben született Kishegyesen. Szülőfalujában végezte el az elemi iskolát és az algimnáziumot. Zomborban, majd Kulán tanult a kereskedelmi szakközépiskolában. Magánúton, Szabadkán érettségizett 1962-ben. Ugyanitt könyvtárosi szakvizsgát tett, majd jogra iratkozott. 1960-ban Kishegyes első hivatásos könyvtárosának választják meg, 1962-ben a községi központi könyvtár alapító igazgatója. Első versei 1949-ben jelentek meg a Pionírújságban, majd az Ifjúság szavában. 1954-től már rendszeresen jelennek meg az írásai a vajdasági lapokban és a Híd folyóiratban. 1972-ben a Magyar Szó újságírójaként folytatja pályafutását. 1976-tól a Topolya és Környéke c. hetilap szerkesztője. A Topolyai füzetek sorozat magyar szerkesztőjeként 52 könyvet adott ki a keze alól. 1991-ben vonult nyugdíjba.
Megjelent művei: Hegyes szélben (válogatott versek 1954—1996), Stádium anno MM (versek, 2001). Novelláskötetei: Útra kel a másik ember (1982), Menet közben (1985), Visszaverődés (2001), Öröknaptár (2013).
Díjak: 1969-ben a Szenteleky Irodalmi Alapítvány kisregénypályázatán harmadik, 1976-ban a Magyar Szó novellapályázatán első. 1980-ban Üzenet-díjas.
1972-ben a község Októberi díját adták át neki. 1983-ban a Munka Ezüstkoszorús Érdemrendjével tüntették ki. 2011-től Kishegyes díszpolgára.

 

Képgaléria
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..