Kezdő vadászként sokat jártam ki fatornyos kisfalunk határába kártékony vadat irtani az akkor már tapasztalt öregekkel. Büszke voltam vadász mivoltomra, jóleső érzés volt a nagyokkal egyenlőnek érezni magam. Ha visszagondolok azokra az időkre, melegség tölti el a lelkem.

Faluhelyen még megvan ez az idill — legalábbis jó volna azt hinni —, vannak még, akik szívesen foglalkoznak a fiatal kezdőkkel, átadják tapasztalataikat. Nálunk apáról fiúra szállt a vadászat szeretete, de a csoport baráti légköre is ösztönzött bennünket. Egyszer viszont nagyon megharagudtam apámra is és a barátainkra is, mert kinevettek. Megérdemeltem ugyan, de azok közé tartozom, akik nem szeretik, ha kinevetik.

Újvidéken jártam főiskolára, így már az is ünnep volt számomra, hogy hétvégén otthon lehettem. A szombat reggeli szarkavadászat híre pedig szinte zene volt a fülemnek. Nem is mentem el szórakozni sehová péntek este, hanem puskát pucoltam, golyókat rendszereztem, hátizsákot pakoltam. Olyan izgatott voltam, hogy aludni is csak úgy tudtam, mint a nyúl a bokorban — félálomban. Reggel elsőként keltem fel, és a péknél büszkén meséltem: vadászni megyek. A vadászháznál eligazítottak bennünket, és már indultunk is. Én voltam az első, aki kiugrott a terepjáróból, amikor megláttam a szarkafészket a régi töltés szélén álló fákon. Az autó ablakát lehúzva hagytam, mert úgy gondoltam, később majd visszaülök. Beálltam a fa alá, és már lőttem is felfelé a fészekbe. A puskát persze nem szorítottam a vállamhoz, hanem olyan western stílusban, laza tartással durrantottam oda egy nagyot. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a fegyver úgy vágott képen, hogy még az orrom vére is eleredt. A többiek hahotáztak a bánatos bagolyhoz hasonlító ábrázatom láttán. Mintha nem lett volna éppen elég bajom, még tetézték is a jópofának szánt beszólásaikkal: ,,Mi van? Visszalőtt a szarka? Ezért nem kellet volna akkorát szaladni, pofont tőlünk is kaphattál volna itt helyben!”

El is ment a kedvem az egésztől. Gondoltam, majd szép csendben visszaülök az autóba, és rendbe teszem a dagadt orromat. Beültem a helyemre, és be akartam csukni az ajtót, hogy ne kelljen hallgatnom az öregek élcelődését. Közben azonban eszembe jutott, hogy miután kiürítettem a puskát — balga módon —, nekitámasztottam a fának, és bánatomban, szégyenemben ott is hagytam. Meg akartam kérni apámat, hogy adja már ide, legalább ő ne vihogjon, hanem segítsen. Dugtam volna kifelé a fejem az ablakon, közben az ajtót magamra rántottam. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Tibor barátom röhögéstől könnyes arccal mosdat a kulacsából, és azt hajtogatja: ,,Ekkora istenbarmát! Kiüti magát az ablaküveggel!” Amikor ugyanis kiugrottam, ők felhajtották az üveget, én pedig, a heves vérű vadász, nem tudtam — annál inkább éreztem tompán zúgó fejemen. Nem is láttam még jó ideig semmit, mert a krumpli nagyságúvá dagadt orrom akadályozott a kilátásban. De legjobban mégis az fájt, hogy kinevettek!

Meg kell azonban vallanom, hasonló helyzetben én sem tudtam volna komoly maradni. Így történt, hogy aznap a szarkák dupla kiütéssel nyertek.