Kísért a múlt (I.)

Kísért a múlt (I.)

​​​​​​​Kívülről tervezett-szervezett lázadás — Forrongó tavasz

Kívülről tervezett-szervezett lázadás

Új kutatások szerint az ötven évvel ezelőtti párizsi egyetemistalázadás nem spontán megnyilvánulás volt, hanem reakció de Gaulle politikájára.

Meg nem erősített források szerint a CIA megkereste Bob Dylant, Jack Kerouacot, Jean Genetet, William Burroughst és Allen Ginsberget, hogy átadjon nekik vagy héttáskányi dollárt, melyet diáklázadási költségfedezetként el kellett juttatniuk a párizsi egyetemistáknak. Ginsbergék Sartre-t hívták Amerikába, és ismertették a forgatókönyvet, valamint átadtak neki kéttáskányi pénzt, hogy ossza szét az egyetemisták között — az öt táska különbözetet megtartották maguknak.

Sartre visszament Párizsba, magához hívatta Daniel Cohn-Benditet, és átadott neki egy táskányi összeget a kiadások fedezésére. Természetesen Sartre a rábízott összeg felét megtartotta.

Cohn-Bendit ebből egy kisebb összeget juttatott Rudi Dutschkének és Herbert Marcusénak. Mondani sem kell, hogy anyagilag ő sem járt rosszul. A fiatal tüntetők minderről semmit sem tudtak — őket a három vezér tüzelte, és önként cselekedtek.


Chicago: Bob Dylan, Jack Kerouac, Jean Genet, William Burroughs és Allen Ginsberg

 

Forrongó tavasz

Ahhoz, hogy 1968 elnyerje szimbolikus jelentőségét, szükség volt Vietnámra, Prágára és a rock ’n’ rollra. 1968 nincs Mary Quant nélkül — a londoni divatdiktátornő miniszoknyája 1959-től betekintést engedett oda, ahová addig jobbára csak házasságkötés árán lehetett bepillantani. Kellett még az antibébi-tabletta nyújtotta szabadság — Franciaországban csupán 1967-től engedélyezték. Szükség volt a kegyetlen és szép terrorista, Che Guevara géppisztolyos Krisztus-kultuszára, és kellett a tömegmédia sugallása, valamint közrejátszott Kennedy és Martin Luther King meggyilkolása is. Közben a bipoláris világ megkövült rendszere folyamatosan atomhalállal fenyegette az emberiséget (kubai rakétaválság). A „Szeretkezz, ne háborúzz!” doktrínája innen is érthető, bár a híressé vált berlini Egyes Számú Kommuna hitvallása szerint a szabadon ki- és megélt szexualitás végső soron küzdelem a neurózissal, erőszakkal, azaz a szülők nemzedékében tovább élő nácizmussal, fasizmussal szemben.

Európa ’68-asai lázadó tagadásukhoz ideológiát kerestek, melyet végül az amerikai beatköltők hatására (Ginsbergéket Sartre közvetítette) különféle baloldali eszmékből gyúrtak össze: marxizmus, trockizmus, anarchizmus és maoizmus, no meg freudizmus keveredett. Közben a keleti blokk szocialista (szovjet, kubai és kínai) kísérletével szimpatizáló nyugati elit — főleg Franciaországban — szellemi támogatásáról biztosította a diákokat.

De emlékeztetni szeretnék a ’68-as lázadás megindítását megelőző két fontos tényezőre: az 1968. évi chicagói happeningre, melyen Bob Dylan, Jack Kerouac, Jean Genet, William Burroughs és Allen Ginsberg vett részt. Valamint de Gaulle francia elnök politikájára — a többi közt az Amerikától való eltávolodására, a NATO-ból való kilépésére, saját atombomba birtoklására, a Párizs—Bonn—Moszkva-tengely megteremtésére, Izrael-ellenességére stb. Szóval a lázadás nem a véletlen műve volt, hanem kívülről tervezték-szervezték meg.

Ginsbergék eszmeiségének ma is aktív folytatója Soros György. És ha az érvelés netán paradoxnak tűnik, elég elolvasni Costanzo Prevének az elemzését az 1968-ban propagált szokások liberalizálása és a jelenlegi gazdasági rendszer közötti folytonosságról, annak megértése érdekében, hogy ezek az analógiák paradox módon a helyükön maradtak.


Párizs: Vörös Dani

A forrongó tavasz 1968. március 22-én a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult. Állítólag először — csupán a szexuális szabadság nevében — a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. Az igazi ok az volt, hogy miután egy háború elleni tüntetésen több nanterre-i egyetemistát őrizetbe vettek, a hallgatók mintegy 150 fős csoportja válaszként elfoglalta az egyetem igazgatósági épületét. A diákok a társaik szabadon engedésén kívül radikális egyetemi reformokat követeltek, és a fogyasztói társadalom kemény kritikáját fogalmazták meg. A rendőrség körülzárta az épületet, és a fiataloknak büntetlen távozást ígért. Május 2-án kiürítették az egyetemet, majd másnap a párizsi egyetemeken is elkezdődtek a megmozdulások, a diákok elfoglalták a Sorbonne-t.

A rendőrség és a fiatalok között közelharc kezdődött. Párizs hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. Az összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az 500-at. A diákok támogatására a szakszervezetek tüntetést szerveztek, melyen 750 000-en vettek részt. Az elégedetlenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett, a munkások gyárakat foglaltak el, ülősztrájkokba kezdtek. A munkabeszüntetésekhez csatlakoztak az állami hivatalok, a televízió és a rádió is. Az események hatására írta meg John Lennon a Revolution című dalát. A 10 millió sztrájkolót a francia értelmiség is támogatta. A lázadók vezetői Rudi Dutschke, Daniel Cohn-Bendit és Herbert Marcuse voltak.

Párizs: de Gaulle

A lázadás forradalommal fenyegetett, Charles de Gaulle államfő egy németországi támaszpontra menekült, majd onnan feloszlatta a parlamentet, és új választást írt ki. Átfogó szociális reformokat ígért, és az egyetemi viszonyok rendezését. Georges Pompidou kormányfő bejelentette a letartóztatottak szabadon bocsátását, a bezárt egyetemek újbóli megnyitását, a szakszervezetekkel pedig bértárgyalásokat kezdett. Az egy hónapja tartó forrongásokat ezzel sikerült csillapítani.

Ha a szálakat összekötjük, akkor a külföldi riválisok számára a krízis célja de Gaulle lemondatása lehetett, vagy Franciaország oly mértékű gazdasági meggyöngítése, hogy kénytelen legyen az USA irányába enyhíteni politikáján, azaz a Közös Piac szupranacionális irányba mozduljon el — amit az atlantisták támogattak volna —, és a szocialista országok felé nyitott politika akadályozása, a túlzott politikai önállóság visszavágása (lehet, hogy ezek az érvek akár ma is aktualizálhatóak).

Ez az időszak természetesen Magyarországon sem múlt el nyomtalanul, olyannyira, hogy a ’70-es évek elején egy, a magyar maoisták mindenre elszánt csapatából való ember, bizonyos Demszky Gábor tüntetést szervezett 1968. március 15-én a hazafiaskodó elemek ellen.

Ezekben az években kulminált a vietnámi háború is. Az amerikaiak új napalmbombáikat próbálták ki a vietnámi népen. Ebben a háborúban az amerikaiak az oroszok térnyerését igyekeztek megállítani, de csúnya vereséget szenvedtek, és 5 millió ember halálát okozták (hol volt ekkor már a nürnbergi bíróság?).

1968 Kelet-Európában is a megrázkódtatások éve volt. Magyarországon és Jugoszláviában is bevezették a cseh Alexander Dubček által kezdeményezett gazdasági reform különböző változatait — melyek a piacgazdaság elemeit kívánták az addigi tervgazdaság vérkeringésébe beépíteni. A vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, maguk dönthettek a termelésről, a bérezésről és az értékesítésről. Az életkörülmények lassú javulásán túl, a többi szocialista országhoz képest, valamivel enyhébb volt a politikai légkör, és pezsgőbb a szellemi élet. A rendszer ennek ellenében a legfontosabb tabukhoz továbbra is ragaszkodott, és azok megsértése szigorú büntetéssel járt. Ellenben nem volt megkérdőjelezhető az egypártrendszer és a Párt vezető szerepe.

A magyarországi és a jugoszláviai gazdasági változásokon, illetve a prágai tavasz eseményein kívül az év március 8-án több ezer lengyel egyetemista kezdett tüntetni Adam Mickiewicz Ősök című hazafias hangvételű és oroszellenes kritikát is megfogalmazó drámájának betiltása ellen. A több napig tartó, szólás- és sajtószabadságot követelő diáklázadást a rendőrséggel és a munkásőrséggel brutálisan szétverették.

(Folytatjuk)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Világkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kísért a múlt (I.)
Világkép
Kísért a múlt (I.)
Világkép
Facebook

Támogatóink