home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Kinek az elvesztegetett hatalma?
Gyurkovics Virág
2013.01.30.
LXVIII. évf. 5. szám
Kinek az elvesztegetett hatalma?

Beszélgetés Bodzsoni Istvánnal a decemberben megjelent kötete kapcsán

Decemberben mutatták be Bodzsoni István, a Pannon RTV igazgatójának A média elvesztegetett hatalma című könyvét. 
A kötet előélete jelentős visszhangot keltett, a Magyar Szó ugyanis már 2012 júliusa óta jelenetetett meg belőle részleteket, amire az érintettek nagy port kavarva reagáltak is.
A kötet az elmúlt negyven év vajdasági, szerbiai és magyarországi médiatörténéseit írja le a szerző szemszögéből. A kiadvány a budapesti Novum Könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Bodzsoni Istvánnal kötetéről és annak visszhangjáról beszélgettünk.

* A Média elvesztegetett hatalma című könyvének a Magyar Házban tartott bemutatóján elmondta, hogy a média az elmúlt negyven évben nem azzal foglalkozott, amivel kellett volna. Kifejtené ezt bővebben?
— Ez így van, a média sajnos nem azzal foglalkozott, amivel kellett volna. A régi Jugoszláviában, a kommunista rendszerben a média elsősorban a politikai csatározások színtere volt. Azt tette, amit a hatalmi párt — nálunk a Jugoszláv Kommunista Szövetség — érdekében tennie kellett, a rendszerváltások után pedig a politikai választóvonal mentén oszlott meg. A politikai törésvonalak Magyarországon és Jugoszláviában egyaránt felismerhetőek voltak a médiában. Itt némi kivételt jelent a közszolgálati média, mely megpróbálta magát függetleníteni a politikától, de ez se Magyarországon, se Jugoszláviában nem sikerült. A mindenkori hatalom folyamatosan az ellenőrzése alatt tartotta — és tartja — a közszolgálati médiát, ezáltal jelentősen meghatározta a tevékenységét, és a közszolgálatiság ilyen körülmények között sokszor háttérbe szorult.

* Végig dokumentarista jelleggel írta a könyvet, vagy voltak olyan momentumok, amikor fiktív vetületet is kaptak a cselekmények?
— A könyvemben leírtak mind megtörtént események, akár a magánéletemről vagy a munkámról, akár más történésekről szólnak — nincs benne semmi kitalált. Felépítése szerint három jól felismerhető vonulata van. Az egyik a szakmai, amely arról szól, hogy mi történt azokban az intézményekben, amelyekben én az elmúlt negyven év alatt dolgoztam. A másikba azok a betétírások, riportok tartoznak, amelyek az általam leírt periódusnak az általam is feldolgozott legfontosabb eseményeit tartalmazzák — főleg a délszláv háborúval és az akkori Jugoszláviával kapcsolatosan. A harmadik pedig — amely mennyiségben a legkevesebb, de úgy tűnik, a legérdekesebb — a magánéleti sztorik. Hogy miért így írtam? Mert az intézményes újságírás, a politikai, társadalmi, gazdasági körülmények és a magánélet — nemcsak az én életemben, hanem minden újságíró életében — szorosan összefonódik, és a három egymástól nem elkülöníthető.

* Egy interjúban Ön elmondta, hogy az Újvidéki Televíziónál olyan közegbe került, amelyben főleg olyan kollégái voltak, akik sok esetben más helyről való kirúgásuk után érkeztek. Fiatal újságíróként milyen hatással voltak ezek a személyek az Ön szemléletére?
— Ez igaz a dokumentumműsorok szerkesztőire az Újvidéki Tv-ben. Ott olyan emberek gyűltek össze, akik nagyon jó szakemberek voltak, de valamiért kegyvesztetté váltak a politikánál. Ez részben egyfajta büntetőszázad volt, mert elvágták őket a napi politikai újságírástól. Dokumentumfilmeket, oktatóműsorokat készítettek, ugyanakkor így lehetővé tették számukra, hogy lassúbb tempóban, átgondoltabban dolgozzanak. Ez egy lázadó közösség volt olyan emberekkel, akik valamilyen módon mindig szembemenetek a hivatalos politikával, de tudni kell, hogy ez nem egy kompakt ideológiai társaság volt, hogy „megyünk az akkori titoista rendszer ellen”. Voltak közöttük szerb nacionalisták, hithű kommunisták, akik nem találták a helyüket a ’70-es évek rendszereiben — azok voltak a változások évei, amikor Titóék elfojtották a rendszer liberalizálására vonatkozó törekvéseket. Voltak újságírók, akik maguk se tudták, mit vétettek, egyszerűen csak odakerültek a pálya szélére. Voltak titkos ügynökök, katonatisztek is — tehát nagyon vegyes társaság volt magyarokkal, szerbekkel, románokkal, szlovákokkal. Ezt a szerkesztőséget butikszerkesztőségnek hívták, ide csak a kiválasztottak kerülhettek. Én teljesen kezdő újságíróként úgy kerültem oda, hogy kellett valaki, aki dolgozik is, akit lehet ugráltatni, de sokat tanultam tőlük szakmai értelemben és valószínűleg szemléletmód terén is.

* A kiadványában legélesebben a konkurens televíziót, a Vajdasági RTV-t bírálja, ami — valljuk be —, azok alapján, ahogyan onnan távozott, okkal tűnhet hatalmi harcnak. Kizárólag szakmai szempontból tekint vissza a televízió munkájára, vagy ez akarva-akaratlanul is a személyeskedésbe csap át?
— Ami engem illet, az Újvidéki Televízióban történteket két periódusra kell osztani. Az egyik a ’70-es évek közepétől a ’90-es évek elejéig tartott (mialatt ott dolgoztam), majd jött a miloševići rendszer, amely miatt nekem, és rajtam kívül még több mint száz embernek távoznia kellett. Amikor erről van szó, akkor ebben valóban jelen vannak a hatalmi harc elemei, mert nekünk, akik akkor ott voltunk, igenis az volt a célunk, hogy minél tovább a saját hatalmunkban tartsuk az Újvidéki Tv-t, mielőtt teljesen átveszik a belgrádi rohamosztagok — és ez szó szerint értendő. Tartottuk magunkat majdnem két évig, de ez egy eleve vesztésre ítélt harc volt. Nagyon sok személyes eleme van ennek a periódusnak, politikai és hatalmi egyaránt, de ez érthető is, mert akkoriban nem lehetett valaki újságíró anélkül, hogy ne foglaljon állást vagy az egyik vagy a másik oldalon.
A másik periódus akkor következett, amikor visszakerültem az Újvidéki Televízióba — a ’90-es évektől hosszú ideig Budapesten voltam, a Duna Tv-nél, és 2006-ban tértem vissza ismét Újvidékre, a televízióhoz. Ez már egy teljesen más viszony, ebben nincs hatalmi harc. Itt már főként a szakmai részre figyeltem, ami miatt a jelenlegi Újvidéki, illetve most már Vajdasági Televíziót kritizálom. Én nagyon sajnálom, hogy a magyar szerkesztőség vezetői közül sokan személyes támadásnak fogták fel ezt a bírálatot, noha ennek semmi köze ahhoz. A Pannon RTV igazgatójaként én nem konkurenciát, hanem partnert látok az Újvidéki Tv-ben, és úgy gondolom, közösen sokkal többet tudnánk tenni annak ügyében, hogy Vajdaságban megerősödjön a magyar nyelvű televíziózás.

* Sokan sokféleképpen reagáltak a könyv részleteire. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe, mennyire különösen működik az emberi elme: amíg elhomályosítja az egyén tévedéseit és felerősíti a jobb eredményeinek emlékét, addig mások hibáira erősebben világít rá. Elképzelhetőnek tartja, hogy a bírálóival ugyanarról a dologról beszélnek, és a félreértések csak a különféle emlékezésből fakadnak? Vagy úgy véli, hogy egyértelműen lejáratási szándékról van szó a részükről?
— Ahhoz, hogy ezt a vitát megértse az ember, tudnia kellene, hogy mi történt az elmúlt évek alatt, mert ami most zajlik, az egy évek óta tartó folyamat része. Én nem hiszem, hogy itt emberileg súlyosabb problémák lennének. Ezekkel az emberekkel, akik engem bírálnak/bíráltak, sokat dolgoztam együtt, és a közös munka alkalmával nem voltak különösebb gondok. Előfordultak dolgok, amelyeket másképp láttunk, másképp tolmácsoltunk, de mindössze ennyi. Szerintem a problémák akkor kezdődtek, amikor egyesek úgy érzeték, hogy amit én írok, az valamilyen módon veszélyezteti az ő pozíciójukat. Én azért örültem ennek a vitának — és örülök minden vitának —, mert szeretek vitatkozni, és örülök annak is, hogy az én írásaim kapcsán nyilvánosság elé kerültek a nézeteltérések. Ezek azonban a felszín alatt már évek óta fennállnak, de ezt a problémát nem úgy hívják, hogy Bodzsoni. A problémák sorát kezdhetjük azzal, hogy mi a magyar nyelvű sajtó szerepe a Vajdaságban; mit jelent a hatalom a média számára; milyen eszközökkel lehet segíteni abban, hogy a vajdasági magyarság megtalálja magát a médiában is; és végezetül milyenek azok a szakmai követelmények, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy a média jól működjön. Itt nekünk éles nézeteltéréseink vannak. Az, hogy ebbe a csatározásba belekerültek személyes elemek is, az csak egy formája annak, hogy bizonyítsuk a saját igazunkat, de én szeretném, ha ez a vita folytatódna, és minél többet beszélgetnénk, mert nem állunk annyira távol egymástól, mint ahogyan azt a reagálásokból le lehetett szűrni.

* „Kezdjünk el végre beszélni a dolgokról” — ez volt a kötet célja. A véleménynyilvánítás megfelelő módjának tartja Ön ezt a nyílt levélben történő oda-vissza reagálást?
— Nem, de ha nincs más mód, valahol el kell kezdeni, és mi most elkezdtük. Én igazából azt szeretném — és a Pannon RTV erre nyitott —, hogy akár a Pannonban, akár a Magyar Szóban, vagy más fórumokon vagy nyilvános tribünökön leüljünk egymással, és beszélgessünk, vitatkozzunk. Ehhez viszont nyitottság kell. Kicsit nehezményeztem, hogy a Pannon is meg a Magyar Szó is közölte ugyan a másik fél véleményét, az ellenvélemények viszont az őáltaluk felügyelt felületeken nem jelentek meg — ez utólag is ellenőrizhető. Így nem lehet vitatkozni, az embereknek meg kell ismerniük az egyik és a másik véleményt is. Ennek akkor van értelme, ha a vita eredményeként a képernyőn, illetve az újságban jobb tartalmak jelennek meg, hiszen mindannyian az olvasó-, illetve a nézőközönségnek dolgozunk. És ha ők nem hallgatnak, nem olvasnak bennünket, akkor mi értelme az egésznek? Valahol itt kell keresnünk a megoldást, hogy a jobb vajdasági magyar média érdekében vitatkozzunk.

* Milyen lehetőséget lát a mielőbbi megoldásra?
— Egy szerény próbálkozás volt ez a könyv is, hogy elindítson valamit. El is indított, de most elcsendesedtek ezek a kritikák, pedig jó lenne, ha még tudnánk a könyvben leírtak nyomán vitatkozni. Igazából nem tudom megtalálni azt az intézményes keretet, amelyben párbeszédet lehet folytatni. Az, hogy a lövészárkokból kiabálunk egymásra, és dobálunk üres dobozokat, az jó, csak ki kellene onnan jönni és egymással beszélgetni. Az egésznek azonban van még egy vetülete, amit nem lehet nem kimondani: amíg folynak a viták, addig dolgozni is kell. Az újságoknak mindennap meg kell jelenniük, a tv-nek mindennap sugároznia kell a híradót. Nincsenek ugyanabban a pozícióban azok, akik dolgoznak és kénytelenek mindennap letenni valamit az asztalra azokkal szemben, akik a pálya széléről folyamatosan bekiabálnak és számon kérnek dolgokat. Magyar értelmiséginek lenni Vajdaságban nemcsak kiváltság, hanem kötelezettség is. Ha valaki a saját szorgalmának, tudásának köszönhetően elért valamilyen pozíciót, az nem élhet csak magának, hanem a közösségnek is vissza kell adnia valamit abból, amit kapott. Ez azért fontos, mert kevesen vagyunk és fogyunk. Ezt a tudatot nem érzem mindenkiben. Lehet, hogy amit én teszek, vagy amit ezek a gyerekek tesznek a Pannonban, vagy amit az Újvidéki Televízióban tesznek, az nem a legjobb — nyilván lehet jobban is dolgozni, többet felmutatni, ügyesebben csinálni —, de mi legalább teszünk valamit. Sok olyan emberre van szükség, aki cselekszik. Közben vitatkozzon, védje a saját álláspontjait, de annak, amit csinál, lássa a közönség a gyümölcsét.
 

 

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..