Bevallom, mi is elég nehezen találtuk meg, és talán már fel is adtuk volna a keresést, ha nem kapunk útbaigazítást a közelben lévő vállalat portásától. A Gombos-birtok ugyanis az óbecsei mezőgazdasági kombinát által igazgatott területen van. A portásfülkét legalább öt kutya vette körül, ezért az autót meg sem kíséreltük elhagyni, de az éktelen ugatásra odajött hozzánk az őr is. Érdeklődésünkre készségesen mutatta a kastélyhoz vezető utat, és egy szóval sem mondta, hogy nem mehetünk be az elhagyatott területre, inkább arra figyelmeztetett bennünket, hogy bizonyára sok a kullancs, valamint ajánlotta, menjünk el egészen a főbejáratig, mert onnan könnyebben megközelíthető az épület.

Az objektumot 1952 és 1962 között idősek otthonának használták, később a mezőgazdasági kombinát is birtokba vette a helyiségeit. Erről tanúskodnak a szétdobált irattartók, régi papírok, újságok.

A Gombos család Kőkúton és Óbecsén

A Gombos családról a dokumentumok 1312-ben tesznek először említést. A família 1716-ban került Sáros vármegyéből, a mai Szlovákia területéről Bács-Bodrog vármegyébe, és a XIX. században már Óbecse egyik köztiszteletnek örvendő középbirtokos nemesi családja lett. Gomboséknak a ma már nem létező Kőkút faluban, az óbecsei határban, a Dunđerski-kastély szomszédságában épült ki a birtokuk.

A Kőkút-puszta helyén a középkorban még virágzó település állt, melyről az első írásos adatok 1462-ből származnak. A helyi monda szerint egykor templom és barátkolostor is működött a területén.

Itt született Gombos Gábor (1851–1888), Zenta egyik legkiemelkedőbb polgármestere, akit városépítőnek is szokás nevezni. Regnálása alatt, 1881 és 1888 között, a Tisza-parti település látványosan épült, szépült, gyarapodott, az addigi egyszerű „falu” Magyarország művelt városai közé emelkedett. Megszervezte a városi hivatalokat, kiköveztette az utcákat, megépült a gimnázium, rendezte a főteret… és még hosszasan sorolhatnánk az érdemeit. A krónikások azonban azt is feljegyezték, hogy a rohamos átalakulás nagyon megterhelte a költségvetést, ezért a város első embere politikai támadások kereszttüzébe került, és a második mandátumának vége felé lemondott tisztségéről. Mellszobrát, mely Dudás Sándor alkotása, 2011-ben helyezték el a Posta utca elején. Gombos Gábor testvére, Béla a becsei járás főszolgabírója, majd országgyűlési képviselője volt. Az ő fia, Gombos Dezső nagybirtokos és ügyvéd volt a kőkúti birtok utolsó tulajdonosa. Gomboséknak volt egy belvárosi, egyemeletes házuk is az akkori Úri utcában, a Városi Színház mellett. Gombos Dezső a kikeresztelkedett Galambos Zsuzsannát vette feleségül, akivel a telet a városi házukban, az év többi részét pedig a birtokon töltötték. A háború alatt a zsidókra vonatkozó törvények a feleségét is érintették. A visszavonuló magyar csapatokkal távoztak 1944 őszén Budapestre, ahol az államosításokig bérházaik voltak. Amikor Gombos Dezső 1950-ben Budapesten elhunyt, felesége, Zsuzsanna örökösök híján teljesen egyedül maradt, és iparművészeti munkából tartotta fenn magát.

A kastély egykor és ma

A Gombos család hagyatékából a város szívében egy óbecsei ház is maradt, melyet a II. világháború után államosítottak. Emellett jelentős földbirtokuk és gazdag, öt nyelven írt könyvgyűjteményük volt. Az utóbbi jelentős része elkallódott vagy megsemmisült, de kerültek kötetek a helyi Népkönyvtárba is. Korabeli fényképek bizonyítják, hogy a Gombos család meghatározó szerepet töltött be Óbecse közéletében. Gombos Dezső alapítója volt a város első teniszklubjának, mely a térség legrégebbi sportegyesületei közé tartozik. A kőkúti birtokon rendszeresen tartottak társasági összejöveteleket a sport szerelmeseinek.

A kastély fénykorában egy elegáns, reprezentatív, vidéki úrilak volt. A legszebb építészeti eleme a főbejáratát díszítő négy, görögös stílusú korinthoszi oszlop. Említést érdemel az ablakokkal tagolt kupola, a tornác, illetve a barokk stílusú díszítőelemek a nyílászárókon. Ezekből ma is felfedezhetünk és lefotózhatunk néhányat, leginkább fák és ágak takarásában.

Az épület egykor gyönyörű, gondozott park közepén állt. A kert különlegessége egy művészi szökőkút volt, mely ha nem is teljes szépségében, de most is megcsodálható. A száraz medence közepén lévő, fiatal nőt ábrázoló szobrot egy hatalmas, bizonyára viharban lezuhanó faág ejtette fogságba – kész csoda, hogy nem törte össze. Hogy mikor történt, nem tudjuk, de egy ismerősöm mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor ők jártak ott, még nyoma sem volt a faágnak. És az a rengeteg borostyán! Bevallom, én szeretem ezt a növényt, az udvarunkban is van belőle bőven, de az a mennyiség, amelyet itt láttam, még nekem is elborzasztó volt.

A kúria jelenlegi állapota aggodalomra ad okot. Miután alaposan körülnézünk, megállapíthatjuk, hogy a pusztulás folyamata szinte már visszafordíthatatlan. Pedig olyan jó volna, ha meg lehetne menteni ezt a borostyántakaró alatt kincsként rejtőző csodálatos ékszerdobozt.