— Sok éven át ismertük egymást, a másik ügyes-bajos dolgait — emlékszik a régmúlt időkre —, de azt hiszem, sosem voltunk olyan szívbéli barátok, akik a magánéletükről beszélgettek. Mivel egyedül élek, most már gyakran megtörténik, hogy hangosan is elbeszélgetek magammal, és leltározok. Így határoztam el, hogy ha hazajövök, elmondok neked sok mindent, amit annak idején biztosan nem értettél volna meg. Mert az igazat megvallva abból az időből sok mindent jómagam sem értettem, de csináltam, mert szerettem a férjemet és mindent, amit együtt terveztünk, tettünk.

Abban az időben, amikor őt megismertem, bérszámoló voltam egy vállalatban. Egy ősrégi, szabadkai, bunyevác család két lánya közül én voltam az idősebb. Az íratlan, népi szokások szerint anyám halála után — még húszéves sem voltam — nekem kellett átvennem a háziasszony szerepét. Az apám dolgozott, én alig fejeztem be a középiskolát, a húgom a szakközépiskola harmadikos tanulója volt, amikor rám szakadt az élet. Apám fizetése kevésnek bizonyult, nekem is munka után kellett néznem, de olyat kerestem, amely mellett el tudtam látni a háztartási teendőket is. Végül egy kereskedelmi nagyvállalatban kaptam munkát, hamarosan önálló bérelszámoló lettem, és onnan mentem nyugdíjba is. Közben az otthoni munkákba a húgom is besegített, de ő az iskola befejezése után nagyon hamar férjhez ment, mert teherbe esett.

Apámmal ketten maradtunk, de jól megvoltunk egymással. Akkoriban a nagyobb vállalatokban volt étkezde, ahol meleg egytálételt kaptunk — apámmal szerencsénk volt, mert ilyen helyen dolgoztunk, így a főzés nem szerepelt napirenden munkanapokon. Nem voltam sem boldogtalan, sem elégedetlen, talán ezért suhantak mellettem az évek észrevétlenül. Harminckét éves voltam, amikor az apám is meghalt, és akkor ismertem meg a jövendőbeli férjemet, akivel évek óta egy helyen dolgoztam. Négy évvel volt fiatalabb, és úgy jöttünk össze, hogy meg akart verni. Megkaptuk a fizetést, és kitűnt, hogy abból a kölcsöne kéthavi részletét is levonták. Mivel én voltam a bérelszámoló, azt hitte, az én hibám. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy a kölcsön részleteit nem én vonom le a keresetből. Majdnem sírva kiabálta: Neked fogalmad sincs, hogy a húgom hét gyereket nevel a tanyavilágban, és én vagyok az egyetlen, akinek a segítségére számíthat… Így kezdődött — és házasság lett a vége. A húga nem volt éppen boldog, hogy megnősült, és én megértettem, hogy attól fél, elmarad a segítség. De nem csak ezért, egyébként is gondoltam már arra, hogy a húga legkisebb gyerekét, egy kislányt, fogadjunk magunkhoz. Őszintén szólva, a negyvenhez közeledve nem mertem vállalni egy terhességet, de imádom a gyerekeket. A férjem is beleegyezett, és egy alkalommal, a vasárnapi családi ebéd közben felhoztuk a témát, és a kislány két hónapon belül már nálunk lakott. Az elemi iskola második osztályába járt.

Mi hárman nagyon jól kijöttünk egymással. A kislány imádta a férjemet, nekem is sikerült megteremtenem vele egy jól működő, „baráti” kapcsolatot. És múlt az idő. A lányunk ahogy nőtt, ahogy szaporodtak az iskolai kötelezettségek, egyre kevesebbet járt a szüleihez. Igazi városi lánnyá serdült, kiváló tanuló volt, és soha nem volt vele semmilyen gond. A férjemmel elég jól kerestünk, vettünk egy háromszobás lakást, volt egy kis hétvégi kunyhónk, nyaranta a tengerre mentünk. A lányunk a gimi után közgazdasági egyetemet végzett, és gyorsan munkát is kapott. A lakodalmára készültünk, amikor a férjem hirtelen meghalt. És az ő halála nemcsak engem borított gyászba, hanem mindazt, amit csaknem húsz éven át tettünk a családunkért. Ne értsenek félre, nem hánytorgatok fel senkinek semmit, de azt azért nem vártam, hogy a férjem halála után ez jut majd osztályrészül. Először is a lányunk — lakodalom nélkül — férjhez ment. És miután elköltözött, néhány héttel később már megérkezett az ügyvéd levele, hogy követeli a lakás eladását, a kapott összeget ugyanis szerinte neki és nekem kell feleznünk. Mit mondjak: lassan már tíz éve perel állandóan. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy az anyja biztatja erre, mi ugyanis úgy neveltük őt, hogy normális, rendes emberré váljon. Néhány éve küszködök egy hosszadalmas betegséggel, lassan az idegeimre ment a sok bírósági tárgyalás. Úgy gondoltam, elköltözök a lakásból, ha ez őt boldoggá teszi. Pillanatnyilag egy eldugott tanyavilágban élek, egyedül. És amikor új tárgyalásra megyek, elnézem a lányomat, miközben ezerszer teszem fel magamnak a kérdést: mi történt velünk, emberekkel, hogy lassan kihal belőlünk a hála?