,,Kidőlt keresztfának nem köszön már senki...”

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

,,Kidőlt keresztfának nem köszön már senki...”

Ládi József és neje, ErzsébetLádi József 1930. december 29-én született Torontálvásárhelyen. Mestervizsgáját az asztalos szakmában tette le, de közösségének művelődési mozgalmában is mesterfokozatot szerzett: hat népszínműben és két daljátékban játszott főszerepet, szervező tagja volt a Reh...

Ládi József és neje, Erzsébet

Ládi József 1930. december 29-én született Torontálvásárhelyen. Mestervizsgáját az asztalos szakmában tette le, de közösségének művelődési mozgalmában is mesterfokozatot szerzett: hat népszínműben és két daljátékban játszott főszerepet, szervező tagja volt a Rehák Rózsa által beindított dél-bánsági folklór-fesztiváloknak, a kávéházi profi zenekarok megszűnése után pedig amatőr zenekarokkal igyekezett fenntartani a magyarnóta-kultuszt. A VIVE rendszeres fellépője.
Volt. Ecce homo - íme az ember lexikográfiai tömörségében. Torontálvásárhelyen egy új színházépület készül haló poraiból feltámadni, amiben - hisszük -, újra lesz zsibongás, élet. De hogy festett hajdanán errefelé a művelődési élet a várva-várt színház előszöri felépülése előtt, idején és után? Kérdéseinkkel ahhoz az öregúrhoz kértünk bebocsáttatást, akinek e dél-bánsági magyar falu szinte mindegyik fejlődési szakaszában jelentős szerepe volt.
- Emlékszem, nagy esemény volt az, amikor a színház végre beköltözött a Színházba. Annak első szerkezete egy négy színt is mozgatni tudó forgószínpadként működött. Beállítottak előre néhány színt, s amikor a jelenet megkövetelte, csak elfordították az egészet. A közönség ezt nagy lelkesedéssel fogadta, egyszerűen szenzáció volt ez abban az időben. Idővel ezt a megoldást elhanyagolták, a kulisszákat kidobták, és bevezették a függönyrendszert - gombolyodik lassan az egymásba szövődő emlékek tarka fonala. Afféle beavatási szertartásként számos megfakult fényképről réges-rég elporladt emberek is köszöntenek egy-egy néma mosollyal, nemcsak egy buggyos csikósnadrágban ostorát pattogtató legényember. A Csikós népszínmű egykori surbankó legénye ezen az esten remegő kezekkel tárta ki visszaemlékezéseinek tárházát előttem. - Debeljačán két színjátszó csoport működött akkortájt. Az egyik a népszínműveket adta elő - ebbe tartoztam én is -, a másik pedig a daljátékot kezelte. Abban az időben ezek voltak a menő zsánerek. Mielőtt ebben a pillanatnyilag felújítás alatt levő színházépületben beindult volna az élet, valójában egy nagy kávéház, a Papp-kocsma termét alakították át színházzá, mert a végében volt egy kis színpad. Csak a székeket kellett másként elrendezni. Újonnan épült színháztermünk már eleve nagy befogadóképességű volt hatszáznegyven férőhellyel. Minden színdarabunkat legalább kétszer telt ház előtt játszottuk.
- Még pótszékeket is tettek be a terembe - szólal meg ,,váratlanul” Bözse néni is, Józsi bácsi halk szavú neje, aki párjának szinte minden rezdülését mindenkor féltő szelídséggel követte.
- Olyan nagy volt az érdeklődés a faluban - villan párjára némi sértődöttséggel Józsi bácsi tekintet.
- Nem volt tévé... - ,,felesel” újból a hitves. - Egy-két sikeresebb produkciót közkívánatra harmadízben is előadtunk. Idehaza. Mert ezekkel a színdarabokkal vendégszerepeltünk is.
- Ezen a képen én is rajta vagyok - ad most már nyomatékot szavának a néni. - Mert különben nem volt szokásom menni a truppal. Ezt az Erzsikét - mutat rá a csipkézett szélű fotográfián egy mosolygós kisnagylányra - csak úgy engedték el szülei egy vidéki nótaestre, hogy elvállaltam: gardedámja leszek. Más világ volt akkor - vonul vissza végül elhalkulva. Ellenben itt marad az a csodálatos, kettejük egymás iránti szeretetéből, tiszteletéből és hűségéből évtizedek óta újra és újrateremtődő légkör, amely észrevétlen engem is beburkol. Mint mindig, amikor befordulok hozzájuk néhány jó szóra. - Jártuk a magyarlakta településeket - emel ki Józsi bácsi következő gondolata a hirtelen rám törő érzésekből. - Afféle vándorszínészek is voltunk. Nagyon büszkék arra, hogy abban az időben nekünk volt a legnagyobb színpadunk. A hozzánk látogató vándortársulatok szinte áhítattal léptek ki a deszkákra, hiszen olyan nagyszerű környezettel, mint amilyennel mi rendelkeztünk, csak a nagyvárosokban találkozhattak. Akkor még jók voltak a díszletek, a kellékek. Volt próbatermünk is, amivel aztán később kárpótolni akarták a Tükrös kávéházat. Mert mint ismeretes, a Tükröst kilakoltatták, helyére pedig az Ifjúsági Otthon került. A neves kávézót ,,sarokra szorították”, s mivel akkor még szűknek bizonyult, megtoldották hát a színház tíz-egynéhány méter hosszú és öt méter széles, táncpróbákra is alkalmas próbatermével.
A felnőttek közé tizenhat éves koromban cseppentem be szerepelni. Sári bíró volt a darab címe. Szükség volt egy olyan magamfajta suhanc béreslegényre, akinek imitt-amott énekelnie is kellett, majd éppen az énekhangomnak köszönhetően kaptam a későbbiekben nyolc ízben is főszerepet. Az akkori színdarabok, népszínművek operettszerűek voltak: ha a lány maga maradt a színen, akkor énekelt, és a legény is rendszerint énekelve lépett be... Népdalokkal és magyar nótákkal volt telitűzdelve a színdarab. Így kaptuk örökségül, így csinálták a régi öregek, mi is így folytattuk. A rendezést az idősebb szereplők vállalták át, mi ifjoncok pedig bíztunk az ,,öregek”-ben. Saját rendezőgárdánk volt, például Tóth Bandi bácsi, a kereskedő, Sepsey Bandi bácsi, a borbélymester, Kiss Benke bácsi egyszerű parasztember. Ezek az emberek a több éves játék alatt annyi tapasztalatot gyűjtöttek, hogy a népszínművek rendezésétől sem riadtak vissza. És meg is csinálták becsületesen. Kiss Gábor bankhivatalnok inkább a daljátékokat rendezte. Az Akácfavirágot. Ezzel a műfajjal egyetlen komolyabb érintkezési pontom volt, a János Vitéz, és ezt egypárszor az orrom alá dörgölték bizonyos körökben, amikor a múlt és a jelen eseményeit hangosan is párhuzamba merészeltem állítani. Szóval a János Vitéz rendezését egy hivatásos rendező vállalta fel, a szabadkai színház tagja, a hangszereléssel pedig az Újvidéki Rádió kamarazenekarának karmesterét bízták meg. A kellékeket is a szabadkai színháztól kaptuk, és azt hiszem, ez volt a legnagyobb színielőadás, amit Debeljačán valaha is megcsináltak. Egyébként rendszeresen jöttek hozzánk vendégszerepelni a szabadkaiak, a nagybecskerekiek vígjátékkal, dalos kabarékkal. Az első népszínmű, amit a debellácsi nagyszínpadra vittünk ki, az 1953-ban előadott Sárga csikó volt. De mint mondtam, játszottam a Sári bíróban, a Nánai bíró lányában, a Csikósban... Egyikünknek sem fordult meg a fejében soha, hogy pénzért szerepeljen, vagy hogy az alakításáért jutalékot kérjen! Nem! Örültünk annak, ha bekerültünk a darabba. Mert nem mindenkinek adatott meg, hogy színpadra lépjen. A népszínművek rendezője testre szabott szereposztást alkalmazott, ahol nem volt szükség nagy alakításra, mindenki önmagát játszotta.
* A népszínművek viszont szinte máról holnapra eltűntek...
- A népszínműveknek támadt egy óriási, pozíción levő ellenlábasa, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy egyszer s mindenkorra átalakítja azokat, és ,,modernizálja” az aktuális társadalmi rendszer, vagyis a kommunizmus szellemének megfelelően. A gazdag lány/fiú - szegény legény/leány élethelyzetek már nem illettek bele az ,,egyformaság” képébe, sőt mi több, a Sárga csikót alaposan át is írta az illető. És persze ostoroztak, gúnyoltak bennünket, ha valahol meg mertünk jelenni az ebből a miliőből merített népszínművel. A kritika lehurrogott minket, hogy az nem korszerű, nem megfelelő, azt már az idő eltaposta, nincs rá szükség. Ezért a rendezők is menekültek az ilyen színdaraboktól. A népszínműveket sikeresen leépítették. És belőlünk is egy darabkát...
* Azt akarja mondani, hogy ezek az amatőrizmus szellemében működő népszínművek valójában erősítették az akkor még egészséges, de el-elbóbiskoló nemzeti öntudatot?
- Helyes a dörgés. Debellács egy olyan magyar sziget volt Dél-Bánát térképén, amelyet telibe talált az iparosodás. Az ideköltöző iparosok egy bizonyos középréteget alkottak, akik nemcsak a színjátszást igényelték, hanem a kávéházi életet is. A falunak két olyan kávéháza volt, ahol állandó zenekarok muzsikáltak. Cigányzenekarok voltak ezek, amelyek a repertoárjukat, műsorukat a magyarországi kottákra alapozva állították be, vagyis csak magyar nótákat és magyar operett-részleteket játszottak. Mind az intelligencia, a zsidóság és az úriasabb társadalmi körök által látogatott lokálban, mind a Pocsay-féle kávéházban, ahol a ,,többiek”-nek a Nagybecskerekről szerződtetett cigánybanda valamelyike muzsikált. Mindez közvetve is erős hatással gyakorolt a nemzeti öntudat megtartására. A budapesti rádió adásait itt nagyon jól lehetett fogni. Emlékszem, napjában többször is sugárzott magyarnótaműsort: reggel nyolckor, tízkor aztán ,,Jó ebédhez szólt a nóta', majd délután, este. Tíz órakor az Emke Kávéházból énekeltek helyszíni közvetítéssel abban az időben László Imre, Kalmár Pál, Orbán Sándor, Mindszenthy István, a kor ünnepeltjei. A zenekarok szinte versengtek, melyikük illeszti hamarabb repertoárjába a nép által kedvelt dalokat, nótákat. Itt, Debellácson például odáig ment a dolog, hogy a kávéházi zenekarok csak magyar nótát muzsikáltak, és a lakodalmakon is csak magyar nótát húzott a prímás. Sajnos, ez azt is eredményezte, hogy a telepes ősök és a más vidékről betelepülő magyarok hagyományos dalait lassacskán kiszorította a nóta. Nóta szólt az ablakba kitett rádiókészülékekből, amit a szomszédság padokon körülülve hallgatott, és ez a zenei zsáner épült be a népszínművekbe is. A faluban valódi versengés folyt a más-más iparágat képviselő rendezők között, ki tud többet és jobbat felmutatni. Tasnádi frizer szereplő is volt egyben, az említett Sepsey Bandi bácsi a Liliomfit rendezte színpadra. A tűzoltók rendezésében mutatták be például a Nánai bíró lánya című népszínművet, amelyben a szerepeket a tűzoltók családtagjai, ismerősei között osztották ki. Rendezett a Nagygazdakör, az iparosok, még az iskola is foglalkozott a helyi diáktehetségek felkutatásával, akik később különböző színdarabokban szerepeltek is. Meg kell azonban hagyni, az idősebbek nem mindig nézték jó szemmel, hogy soraikba fiatalabbak is vegyüljenek.
* Ön szerint milyen jövője van a torontálvásárhelyi magyar művelődési mozgalomnak?
- Addig, amíg élnek magyarok a faluban, a magyar kultúrának is lesz jövője. Persze, ez attól is függ, lesz-e olyan bátor ,,kultúrember”, aki a keblére meri vonni ezt az intézményt, vele élni, érte küzdeni. Magyarán, a szívén hordozni ,,választottjának” sorsát. Meglátásom szerint egyetlen Kultúrház, így a debellácsi sem lehet egy kiválasztott kör tulajdona, hanem olyan közjó, amiben mindenki fellelheti a saját tehetsége, affinitása szerinti szórakozást. Ehhez viszont terepmunkásokra van szükség. Olyan ,,kulturális hittérítőkre”, akik megkeresik az önmagukba burkolózó embereket, és a színházon keresztül új tartalmat lopnak be azok mindennapjaiba. Mint annak idején... Sajnos, elmúltak már azok az idők, amikor egymásnak adták a kilincset a jelentkezők azzal az ambícióval, hogy szeretnének színpadra, a Kiválasztottak Körébe kerülni. Ma a pénz beszél. Az amatőrizmus lelkes hívei régebben is elég magasra tették a mércét. Rendezett színpadot, meleg termet, kifogástalan világítást és technikai felszerelést... egyszóval: hivatásának élő ,,főrendező”-t igényeltek. Olyan embert, akinek gyökerei nemcsak fizikailag fonódnak egybe az itt élő családok gyökereivel. Sajnos, amatőr pályafutásom során erre mifelénk kevés ilyen embert volt szerencsém megismerni.
*Csaknem nyolc évtizednyi termékeny életpályájára isszatekintve van-e olyan dolog, amelyre úgy érzi, kár volt az erejét pazarolnia?
- Van egy kedves nótám, aminek az a címe, hogy Kidőlt keresztfának nem köszön már senki. Ez vonatkozik most már énrám is. Azt hiszem, megtettem minden tőlem telhetőt, amit az adott idők társadalmi-politikai körülményei megengedtek. Magamat adtam. Ma sincs ez másként, de az élettapasztalataimat nincs már kinek fölajánlanom. Életem során sok jót, még több rosszat tapasztaltam, de a belőlük fakadó bíráló visszaemlékezéseket egyesek személyük elleni támadásként élnék meg. Ez, sajnos, csak haragosokat szülne, megoldást viszont nem. Afölött azonban aligha tudok felhördülés nélkül napirendre térni, hogy napjainkban a nemzeti öntudat ifjú szívekbe való plántálására egyesek már pénzért sem hajlandóak?! Nemrégiben egy tanítóval vitáztam erről, aki azt vágta a szemembe, hiába sózom az agyát, ő csak annyit dolgozik, amennyit fizetnek neki. Ezek után mire számíthatunk? Csodára, hogy azért mégis sarjadnak majd emberek, akik kielégítik megszunnyadt magyarságunk ébredező művelődési igényét? Én bízom ebben a csodában!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

,,Kidőlt keresztfának nem köszön már senki...”
Nézőpont
  • TÓTH Péter
  • 2018.04.08.
  • LXXIII. évfolyam 14. szám
Facebook

Támogatóink