Ki kincsét osztja szét…

Ki kincsét osztja szét…

Pancsovai beszélgetés egy verseskötet kapcsán

Mottó: „Százszor elhatároztam, hogy végleg / leteszem a koptatott ceruzám, / de az agy témái folyton ébrek, / hirdetik hű közüket énhozzám, / s a lángjukból lesz ez a néhány sor.” (Erdei Ernő: Ingatag döntés)

 

Beszélgetésünkhöz a szerző legújabb verseskötete kínálta az apropót. Noha a pancsovai Erdei Ernő bácsit és irodalmi pályáját eleddig már többször is volt alkalmunk bemutatni, néhány vonatkozó korábbi gondolata ma is a meglepetés erejével hat.

„Az őshonos nyavalyájukkal / furdalnak a borús, rossz napok, / de a ma győztese a jókedv; / öröm, hogy ily kincsekből oszthatok.” A kötet címadó négysorosa ez: A kincseimből osztok. Amikor legutóbb — az Úr 2010. esztendejében — beszélgettünk, Ernő bácsi erőst szabadkozott, hogy több verseskötetet már nem fog kihozni. Persze, bízvást bíztunk, reménykedtünk ennek ellenkezőjében. És nem tettük hiába! 2013-ban a Tallózás nevet viselő kötet öltött testet, a gondolatok és érzések nyomán mélyre szántó eke pedig ismét kincseket fordított ki a felszínre.

A kötet kereken 180 egyéni lelkületű, túlnyomórészt keserédes, aforizmaízű, csípős, rövid versből állt össze, s ezeknek — éppen a kurtaságuknak köszönhetően — erejük is van. Egy-egy belső fohász, panasz és/vagy kritika hiteles érzékeltetéséhez, illetve a „megmondóemberek” szólampufogtatásainak és egyéb morális becstelenségeinek leleplezéséhez.


Erdei Ernő (a szerző felvétele)
 

Erdei Ernő bácsi „úgy mellesleg” 1932-ben született a Versec községhez tartozó Temesvajkócon. Tízéves volt, amikor szüleivel Székelykevére költözött, illetve ötvenkettő, amikor megválasztották Pancsova város polgármesterévé. 1989 elején, amikor „a forradalmi többség” megvonta tőle a bizalmat a községi képviselő-testületben, búcsút vett az elnöki teendőktől. Majd váratlanul szemben találta magát a költészettel. Felocsúdva igyekezett visszaszerezni, de gyarapítani is ősei értékeit.

— Jobban belegondolva, megboldogult édesapám intelmét szem előtt tartva lettek ennyire tömörek a gondolatsoraim. A sok szó, mint szokta volt mondogatni, gyakran üres — találkozik hirtelen a jelen a régmúlt emlékeivel. Az örökségül kapott derűlátás és a szókimondó vakmerőség élete legnehezebb pillanataiban sem pártolt el mellőle. „Ha az embernek / nem mondjuk meg az igazságot / úgy az erkölcsünk / az ő méltóságára hágott” — vallja az Úgy… című versében.

Helyzetkép. Kiút. Külhon, ígéret. Vers, kultúra. Huncutság-e? Vígan, ha lehet. Ezek az önmagukban is veszélyes zamatú fogalmak valójában a kötet fejezeteit jelölik, sajátos alkotói érzékenységgel csoportosítva köréjük a mondandót. A nagyobb kenyérszelet reményében történő elvándorlás tendenciája persze a Temes-parti kisvárost sem kerülte el. Amikor viszont az eleve kevésből is elvész, ott akkor nemritkán már csak a csoda segíthet. Pancsován a XX. század „forgatagaiban” nemcsak a magyar nyelvű gimnázium és a szakközépiskolák szűntek meg, de napjainkra már a külvárosiban, vagyis a hertelendyfalvi általános iskolában is csupán pislákol a magyar szó. Többször is leírtuk, és most is kötelességünk szólani róla, a megmaradási esélyek — minden mostoha tényállás és a megpróbáltatások ellenére is — javulhatnának, ha sikerülne önmagu(n)kban is felébreszteni az anyanyelven való olvasás iránti vágyat. Függetlenül attól, hogy rímekbe s kötetbe foglaljuk-e gondolatainkat, vagy sem!

Trianon után sajnos Ernő bácsi verseskötetei az elsők és az egyetlenek, amelyeket magyar nyelven jelentettek meg Pancsován. A kiadásért felelő Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület ezúttal a helyi Városi Könyvtártól kapott önzetlen segítséget, a nyomtatást pedig az újvidéki Forum Nyomda vállalta. A grafikai köret Gráf Dóra, a legutóbbi Petőfi-ösztöndíjas munkája. A mű megjelenését Pancsova város önkormányzata és a Magyar Nemzeti Tanács támogatta. A recenziót Dudás Károly írta.

A május végi könyvbemutatón mintegy félszáz ember volt jelen az egyesület székházában. Többszörösen is felemelő érzés. Szerzőnek, közösségnek egyaránt. „A vezeklés jelképe nemcsak a térdre hullás és az ima, hanem a talpra állás és a felkiáltás is” — írta le Ernő bácsi egy korábbi versében. A sorok ma is időszerűek.

— Egy kínai életviteli bölcsesség azt mondja, emberi kötelesség utódo(ka)t nemzeni, legalább egy fát elültetni, valamint egy könyvet megírni. Mi tagadás, e bölcsesség engem is megkapott. Családot alapítottam, és mivel erdészmérnök vagyok, a szakmai visszavonulásomig mintegy 300 hektárnyi új erdőt, három parkot és 50 kilométer fasort „adtam át” a közösségnek. Könyvből pedig öt verseskötetet és két monográfiát. A Petőfiét és a volt vállalatomét.

Hat évvel ezelőtt — a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén méltatottak soraiban — Erdei Ernő bácsi is átvehette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által alapított Magyar Életfa díjat. Mint tréfásan megjegyezte, azóta egy picit jobban érzi magán az öregedés jeleit. Életének nyolcvanhét esztendejében megannyi mozzanat kapott helyet. Például az ő kezdeményezésére lett felhelyezve a XIX. század végi koronás rézcímer is a Temes-parti kisváros új városházájának falára, illetve emléktáblát avattak a belvárosi magyar művelődési egyesületben IV. Béla királyunk tiszteletére, aki a tatárjárás után, 1243 táján újjáépítette a pancsovai várat. Ernő bácsi gazdag szakmai életútját a dél-bánsági régió művelődésének és közösségének szervezése is fémjelzi. Régóta nyugdíjas ugyan, de mindmáig hű maradt az álom és a való között vezeklő diplomáciai küldetéséhez, mellyel maga a Gondviselés tüntette ki, rábízva a hely, a táj, a múlt és a jelen értékeinek megörökítését, illetve édes anyanyelvünk védelmezésének a feladatát is. Alapító tagja és kezdeményezője, továbbá mindmáig lelkes támogatója az 1969-ben létrejött Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléjének Hertelendyfalva, Kevevára, Pancsova, Székelykeve és Torontálvásárhely közös akaratából, hogy újra megmozgassa a déli végek hagyományszerető sziget-, illetve szórványmagyarságát. A mozgalom eredményeként szervezték meg a kisváros gimnáziumában 1988 júniusáig a magyar tannyelvű oktatást. Közéleti tevékenysége részeként Erdei Ernő bácsi nemcsak a művelődési egyesületek működését istápolta, hanem a Pancsovai Televízió Magyar percek című magazinműsorának munkatársa is volt a megalakulástól kezdve tíz esztendőn keresztül.

— Megmaradásunkhoz egyaránt szükséges magyarul írnunk, beszélnünk, olvasnunk, gondolkodnunk és álmodnunk! Másképpen valóban eltűnünk. Végleg. Mi ennél többre vagyunk hivatottak! A szellemi utánpótlás, a magyar szellemiségű és cselekvő értelmiségiek új nemzedékének kinevelése és felkarolása, helyben tartása nélkül ugyanis egyetlen közösség magyar entitása sem lehet hosszú távra szóló.

Epilógus:

„Engem a végzet jól megvert: / itthon a magyar szülőmet emlegették, / külföldön pedig a szerbet; / de kegyes is volt, a tudaton nem lett fék, / és büszkén vallom: »Tudom, hová tartozom!«” (Erdei Ernő: Büszkén…)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ki kincsét osztja szét…
Bánáti Újság
Ki kincsét osztja szét…
Bánáti Újság
  • Kónya-Kovács Otília
  • 2019.07.16.
  • LXXIV. évfolyam 28. szám
Facebook

Támogatóink