Fél évszázada az élet útján: Szabó Franciska és András

Fél évszázad hosszú idő. Ennyi év alatt sok minden történik az emberrel. Szép és kevésbé szép egyaránt. Az 50. házassági évfordulójukat ünneplő szabadkai Szabó Franciska és András élete sem volt egyszerű, de kölcsönös szeretetben és megbecsülésben minden akadályt sikeresen leküzdöttek. András 1936. november 28-án, pont András napján született. Hárman voltak testvérek, András volt az egyedüli fiú a családban. Állítása szerint rossz gyerek volt, tanulni nem nagyon szeretett, így édesapja korán kezébe adta a szerszámot és 13 éves korában már minden mezőgazdasági munkát elvégzett. Az általános iskola negyedik osztályát követően a gimnáziumba iratkozott, de félév után abbahagyta tanulmányait és ezt követően munkába állt. 18. életéve betöltése után a vasútnál kapott állást, letette a fűtővizsgát és 1963-ig ott dolgozott, majd átment a Bratstvo vagongyárba, ahonnan 1995-ben ment nyugdíjba.
Franciska 1937-ben látta meg a napvilágot szintén Szabadkán. Két nővére és egy húga van, öccse, sajnos két éve eltávozott az élők sorából.
- Mi is elég rosszak voltunk gyermekkorunkban, sokat verekedtem, a szomszédfiú általában macerált, egyszer megelégeltem és egy kővel bevertem a fejét. Lány létemre rosszabb voltam, mint a fiúk. Azért a gyermekkorom nemcsak verekedésből állt, rengeteget játszottunk is. Emlékszem, a rongylabdával játszott focimeccsek nagy élményt jelentettek, télen pedig szánkó helyett a lapátra ültünk rá, s húztuk egymást a hóban. Az ötödik osztály elvégzése után a nagymamával és a nagytatával a szőlőbe jártunk dolgozni, majd napszámba is mentem, 14 éves koromban pedig a cséplőgéphez kerültem, ahol kilenc évet húztam le. Nem akartak felvenni, mivel még nem volt személyi igazolványom, végül édesanyám okmányával igazoltam magam. A gépnél dolgozók fejadagban részesültek, két-két mázsa búzát, árpát és zabot is kaptunk. Édesapámnak volt 100 birkája, azokat rengeteget őriztük. Ha délelőtt jártunk iskolába, akkor délután őriztük őket, és fordítva. Sohasem voltunk gazdagok, de mindig volt annyi, amennyi kellett - emlékszik vissza Franciska.
1958-ban egy szüreti bálban ismerkedtek meg, de a kapcsolatuk nem indult simán, mivel mindkét részről szülői ellenállásba botlottak.
- Nagyon sok pofont kaptam, amikor otthon megtudták, hogy András kísért haza. Az akkori szomszédasszony a fiának szánt engem, így örökké leste mikor érek haza és másnap reggelre a nagymamám már tudott mindent. Egyszer azonban a nagybátyám beleszólt a dolgokba, s akkor mindenki megbékélt a gondolattal, hogy Andrással egy pár vagyunk- idézi fel az emlékeket Franciska.
- Amikor reggel hazaértem már kocsiba voltak fogva a lovak, s alvás nélkül azonnal indultunk a földbe dolgozni. Nem volt könnyű időszak - mondja András.
Az ifjú pár tűzön-vízen át kitartott egymás mellett, s ötévnyi járást követően 1961. február 5-én házasságot kötöttek egymással. Nyolc hónapig András szüleinél laktak, majd vásároltak egy kis házat és odaköltöztek. Végül András szülei telket biztosítottak a fiatalok számára, a vásárolt házat eladták, s a Bajai út végén új házat építettek, ahol 1965 óta élik életüket.
- Gazdagok sohasem voltunk, de bejártuk a fél világot. András a vasúton szabadjegyet kapott, így minden évben a tengerre is eljutottunk, de jártunk Lengyelországban, Romániában, Csehszlovákiában, Velencében is. Távollétünk alatt apósom mindent elvégzett itthon, így mi nyugodtan pihenhettünk - mondja Franciska.
Házasságukból két gyermekük született: Erzsébet 1962-ben, Éva pedig 1967-ben jött világra. Három unoka - a 24 éves Árpád, a tavaly férjhez ment Szilvia és a legfiatalabb teremtés, a 11 éves Bettina - színesíti Franciska és András hétköznapjait.
- Nem volt mindig fenékig tejfel az élet, de együtt minden nehézséget túljutottunk. Néha összediskuráltunk, ő jobbra, én balra fordultam, de pár pillanat múlva már elszállt a harag és minden ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Még vitatkozás után is karonfogva sétáltunk az utcán, senki nem tudta, hogy vitáztunk. Ami otthon történik, azt nem kell mindenkinek tudni. A mai fiatalok nem tudom képesek-e ötven évet letölteni egymás mellett, hiszen nem tűrnek, nem engednek egymásnak - mondja Franciska.
- Szüleink nagyon sokat dolgoztak - kapcsolódik be a beszélgetésbe Éva. - A mama rengeteget járt kukoricát szedni, majd este mosott, főzött, takarított, a tata pedig gyakran tizenkét órázott a munkahelyén. Akkoriban bennünket neveltek, most az unokákat nevelik. Kölcsönösen segítjük egymást, sőt még a tanulásból is kiveszik részüket, hiszen amíg én a munkahelyemen tizenkét órázok, addig ők a lányommal, Bettivel elvégzik a házi feladatot, s együtt tanulnak vele.
A hosszú házasság titka felől érdeklődve elmondták, hogy villámgyorsan eltelt ez az ötven év, szinte el sem hiszik, hogy már az Aranylakodalmat ünnepelhették.
- Mindig mozgásban voltunk, rengeteg lakodalomban vettünk részt, korábban szinte egyetlen egy bált sem hagytunk ki. A tata név - és születésnapját ma is megünnepeljük. Szeretjük a társaságot - tudom meg.
Mindketten egész életükben sokat dolgoztak, de még ma sem pihennek, hiszen a ház körüli munkákat, a jószágok ellátását közösen elvégzik, a ház asszonya pedig még a konyhában is tevékenykedik, napról napra finom ebéddel kedveskedik a család többi tagjának. S talán a hosszú házasság titka is abban rejlik, hogy mindent egymást segítve, jókedvűen, kölcsönös tiszteletben és szeretetben csináltak, melynek köszönhetően az öt évtized során fellépő akadályokkal is mindig sikeresen megbirkóztak.