* Nagyon remélem, hogy láthatjuk majd az előadást valahol Vajdaságban is, mert kíváncsivá tettél.

— Jó lenne itthon játszani. Magyarországon november elején mutattuk be, és volt egy ismétlés is, ám az azt követő pénteken ott bezártak a színházak, így azóta nem is játszották. Azért is lenne jó, ha össze tudnának hozni néhány vendégjátékot, mert a téma vajdasági, mi itt ismerjük azokat a kifejezéseket, amelyeket például Magyarországon el kell magyarázni, tudjuk, éljük a Tanyaszínházat sok éve. Ez egy itteni történet, itteni emberekről. De mivel egy tájoló színház az övék, szerintem nincs kizárva, hogy el is hozzák majd.  

* Ki talált meg kit? Te őket vagy ők téged? Te a szöveget, vagy fordítva?

— Ez egy régi történet. A színházból néhányan még 2010-ben voltak itt Vajdaságban, A falu rosszát nézték meg a Tanyaszínházban. No hát azóta ment a „milyen jó lenne, ha”, egészen mostanáig. 2017-ben is vezettem náluk egy tábort, akkor még jobban körvonalazódott a közös munka, s az idén is voltam tábort tartani, ahol már magára az előadásra készültünk fel. Ennek most kellett megszületnie. A színház az idén negyvenéves, az idén van Soltis Lajos halálának a huszadik évfordulója, ők pedig tíz éve voltak nálunk a Tanyaszínházban… Nem értek a számmisztikához, de szerintem ez jó jel, ez a sok kerek évforduló. A Soltis-színházban most egy generációváltás folyik, sok a fiatal színész, aki most próbálgatja a szárnyait. A másik fontos dolog, hogy mindent ők csinálnak. Aki nem játszik, az fénymester, vagy a díszletkészítésben segít. Mindenki multifunkcionális, s ebben rendesen el lehet fáradni. Azért esett erre a regényre a választás, mert ezt én is a Tanyaszínházban ismertem meg, annak idején ugyanis a próbák után a tűz fényénél felolvastuk. Ez volt az esti mese, s nekem rémlett, hogy ez egy izgalmas szöveg.

* Arra emlékszel, hogy miért éppen ebből olvastatok?

— Mert az akadémisták nem ismerték, s azért, mert ez a Tanyaszínházról és az őt néző közönségről szól. Úgy voltam vele, muszáj megismerniük, hogy a régi tanyások mit is csináltak, és mennyi mindent ettek meg nagy kanállal. Jót is, rosszat is. Nekem is, és azt hiszem, nekik is jó volt, hogy arról olvastunk, amiben éppen benne vagyunk. A még zöldfülű színészek azt sem tudják, mi hogy volt pontosan, látják a traktort és a citromsárga napocskát, hallottak valamit az ekhós szekérről, s ennyi. Hát ezért olvastuk.

* Maga a szöveg mennyire adta meg magát a színpadnak?

— Nem könnyen, hiszen dramaturgiailag nagyon nehéz szövegről van szó. Három szálon fut, ami nem lenne gond, de fel-felvillanó történeteket ír le, s egy előadáshoz ezeket úgy kell fűzni, hogy kerek egésszé álljanak össze. Most azt érzem, hogy szívesen foglalkoznék még a szöveggel, és mivel mindenképp kelleni fog egy átfogó felújító próbaidőszak, lehet, hogy meg is tehetem. Megnyugodna a lelkiismeretem.  

Fotók: Benkő Sándor

* Akkor talán te is úgy vagy vele, mint én a szövegeimmel, hogy akármikor újraolvasom őket, találok valamit, amit máshogy írnék. A végtelenségig tudnám javítgatni, ha nem lenne határidő.  

— Haha! Látod, ezzel én is így vagyok. Mondasz valamit. De ez engem sokszor rossz érzéssel tölt el. Mert mindent akarsz, de mindent nem lehet. Most viszont azt érzem, hogy nagyon nyitott a csapat, és benne lenne még egy kis „hámozásban”.

* A színészek egy kivételével (Soltis Lehel) mind magyarországiak. S eddig csak az ottani nézők láthatták a darabot. Ők mennyire tudtak azonosulni ezzel a történettel, a hangulattal?  

— A nézőkön azt éreztem, hogy egy picit megilletődtek. Lehet, hogy azt érezték, hű, most tiszteletet kell mutatnunk, hiszen azt látjuk, hogy a vajdaságiak odaát hogy élnek. Sokszor még a poénos részeken sem tudtak felszabadultan nevetni. Önmagukat keresték ilyenkor. Bízom benne, hogy végül meg is találták. A történetet az identitás felől közelítettük meg, hiszen ez is egy fontos szála a regénynek. Az elmenni, elvándorolni gondolata. Celldömölk pedig közel van az osztrák határhoz, rengetegen ingáznak a munkahelyük miatt, vagy költöznek nyugatabbra, szóval ismerős nekik a téma.

* Az előadás látványvilága is izgalmas, hiszen fotókat használtok.

— Nagyon sokat tett hozzá a látványvilágunkhoz, hogy Dormán László számos képet küldött nekünk nagyon lelkesen, ebből választottunk ki tizenegy-tizenkettőt. De közösen is sokat megnéztünk. Hihetetlenül meghatározóak ezek a régi képek. Dormán olyan helyeket, pillanatokat örökített meg, hogy csak álltam és bámultam. Például az eredeti Disco Brazil feliratot, ahol együtt járt Dudás Károllyal. A díszletre vetítjük rá a képeit, így az eredeti fotók dokumentarista jelleget kölcsönöznek a darabnak, erősítik az atmoszféráját.

* És gondolom, az is sokat segített, hogy filmeket nézettél velük. Szász Csongor és Siflis Zoltán alkotásait, tehát ilyen módon is bedobtad őket a vajdasági miliőbe.

— Hasznos volt szerintem. Egyébként azért is lenne jó, ha eljönnének Vajdaságba, hogy a bőrükön is megérezzék. Szívják ezt a levegőt, igyák ezt a pálinkát és kóstolják meg a helyi ízeket. De a hitelességet a színészek hozzák, az autentikusságot viszont nyilván csak az adja meg, ha idevalósi vagy. Nem tájszólásban beszélnek, ezt direkt kértem. Ódzkodom attól, amikor nem automatikus a dialektus, és népieschkednek a színészek. Nem kell erőltetni. Ebben az előadásban mindenki úgy beszél, ahogy tud, nem játszunk rá a vajdasági tájszólásra. S ami még fontos, hogy színészileg rengeteg lehetőséget rejt ez a szöveg. Huszonévesként ötven-hatvan éveseket kell játszani. 

* Hogyan került bele Soltis Lehel a produkcióba?

— Nagy Gábor, a társulat vezetője említette, hogy gondolkozhatok benne. Ráadásul kiderült, hogy Sümeg, ahol Lehel dolgozik, alig 30 kilométerre van Celldömölktől. Nem volt hát kérdés, hogy rábólintok. Siflis Zoltán Tanyaszínházról szóló filmjében azt mondja Soltis Lajos, hogy: „Lehel fiam, ne angazsáld magad annyira, mert holnap vihetlek a kórházba.” S a közös filmnézés során Lehel ezt nézi, aki már régen nem gyerek, az előadásban pedig a saját apját, Soltis Lajost alakítja. Megható. Ez már nem is színház a színházban, hanem élet a színházban. Dokumentarista jellegű előadás, mely rólunk, megtörtént dolgokról, létező emberekről szól. Soltis Lajos, Magó Gellért, Lajkó Illés és maga Dudás Károly is benne van. Lehel egyébként most részt is vesz a társulat életében, tanít, illetve egy vizsgadarabot is készít. Még a fotója is kikerült a falra, ahol mindenkinek az arcképe ott szerepel, aki valaha velük dolgozott. Soltis Lajosé középen, a többiek köréje csoportosulva. Nagyon családias a színházban a hangulat, úgy működnek a társulat tagjai, mint a Tanyaszínház, csak intézményesítve.

* A zeneszerző is zentai, Szögi István fogalmazta meg hangokban az előadás zenei hangulatát. Vele még nem dolgoztál, hogyan jutott eszedbe?

— Egy megérzés volt. Láttam már koncerten, de nem tudtam, hogy vannak zeneszerzői ambíciói is. Mutatott néhány dolgot, és megtetszett. Ráadásul egy nem szokványos hangszeren, harsonán játszik, emellett még billentyűsön is, több évig néptáncolt, a magyar népzene a vérében van, jazz tanszéken tanult Rotterdamban, tehát pontosan az a mix, amelyre szükségem volt. Autentikus, de európai felfogásban. És meg kell mondanom, Pista pofátlanul ügyes.

* Van tervben újabb rendezés?

— Színházban most nincs, az Alternatíva Társulaton belül igen, melyet tavaly vettem át a végzős színészosztályomtól. Arra jöttem rá, hogy az akadémián körülbelül fél évet dolgozunk egy vizsgaelőadás elkészítésén, majd egyszer előadjuk, és ennyi. Pedig mindenki jól járna, ha néhány helyre elvihetnénk. A közönség kevesebb pénzért kapna egy előadást, a diákok pedig tojáshéjjal a popsijukon is már játszhatnának élesben, kisebb közönség előtt.

* A jó pap is holtig tanul. Tanárként te magad is beiratkoztál a doktori képzésre Budapesten, az SZFE-n.

— Hát igen. Elkezdtem a doktori iskolát, feszegetem a határaimat, hogy mennyi mindent bírok el. Izgalmas a témám, de erről majd néhány év múlva, amikor a kezemben lesz a disszertációm. Addig pedig rovom a kilométereket, járom a belső utakat, sokat gondolkodom és kávézom.