Két lábbal a földön, de egy kicsit jobban kapaszkodva az égbe!

Két lábbal a földön, de egy kicsit jobban kapaszkodva az égbe!

Kozma Imre atyá karácsony előtt tartott lelki napot Kelebián...

Ebben a mai Európában, amelyben azt tapasztaljuk, hogy az emberek a külső világban keresik az üdvösségüket, a boldogulásukat, álljanak két lábbal ezen a földön, de egy kicsit jobban kapaszkodjanak az égbe! Többet foglalkozzanak azzal, hogy mit akar tőlünk, mit vár tőlünk az Isten, mert azt gondolom, hogy a lelki újjászületés mindennél fontosabb. Lélek híján az életkedv, az életünk teljessége is hiányt szenved. Én azt szeretném kérni, hogy a lelkieknek több figyelmet szenteljenek, ne higgyenek abban, hogy Isten nélkül boldogulhat az ember! Barátkozzanak meg Istennel, és Istennel szövetségben legyen teljesebb életünk az új esztendőben! (Kozma atya újévi jókívánsága olvasóinknak)

 

Karácsony előtt tartott lelki napot Kelebián, a Márton Áron Közösségi Házban a legnagyobb magyarországi karitatív szervezet, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője. Kozma Imre atyával akkor nem tudtam találkozni, ám néhány nappal később is szívesen adott interjút. Telefonon beszélve is rendkívüli erő árad belőle, ama kivételes és szerencsés emberek mérhetetlen szeretete, derűje és nyugalma, akik egész életüket mások megsegítésére teszik fel, és akik mindenkiben meglátják Krisztus arcát, reájuk tekintve pedig Isten végtelen jóságát tapasztalhatjuk meg. 

* Karácsony előtt beszélgetünk. Ön hogyan készül az ünnepre?

— Az én karácsonyi felkészülésem abban áll, hogy az embereknek segíthessek újjászületni karácsonykor, hiszen karácsony ünnepe nem csak Jézus születésének az emléknapja. Minden egyes karácsony egy nagy lehetőség az ember számára, hogy újjászülessen gondolkodásában, életvitelében, magatartásában, hiszen ezen múlik a világ sorsa. A karácsony egy isteni ajánlat! Isten újra akarja formálni a történelmet, alakítani, mégpedig azáltal, hogy az embert szövetségeseként fogadja el, hiszen az egész történelem Isten és ember közös története. Ezt a teológusok úgy mondják, hogy üdvtörténet, vagyis az ember élete kiteljesedik ebben a kapcsolatban, megérlelődik az örök üdvösségre is. A mi életünknek ez ad Isten elgondolta értelmet.

 

Egymásból élünk és egymást éltetjük

* Sokan teszünk újévi fogadalmat, hogy miként leszünk jobbak… Aztán mégsem tartjuk be. Hogyan lehetünk állhatatosak?

— Nem szabad elfelejteni azt, hogy az ember legbelsőbb igénye, lelki igénye, hogy boldog legyen. És ezek a fogadtatások (szebben ha mondom: jófeltételek) arra valók, hogy aki elégedetlen önmagával (ha elkezd gondolkodni az ember, rájön arra, hogy többre is képes, és jobb is lehetne), elérje, hogy boldog legyen. Viszont csupán a kimunkált, a saját élete művét megalkotó személy képes erre, akinek van önismerete, aki az életét az önnevelés szempontjából is nézi, vagyis neveli önmagát, ami kemény küzdelem, ha vállalja az önmagával, a saját gyengébbik felével való harcot, hogy a jó diadalmaskodjon. Az ilyen, az önismerettel bíró és az önnevelést vállaló ember nagy valószínűséggel helyet talál a közösségben, ahol egymáshoz igazodni, alkalmazkodni kell. Egymásból élünk és egymást éltetjük! Ennek a feltétele valóban az, hogy az ember — teológiai vagy erkölcsi fogalommal élve — rendeltetésszerűen gondolkodjon. Szívesen használom az utóbbi időben az önértelmezéssel kapcsolatosan ezt a fogalmat: rendeltetésszerűen gondolkodjon, éljen, és használja a javakat. Nyilvánvalóan ez a rendeltetésszerűség azt jelenti, hogy arra figyelünk, amit az Isten vár el tőlünk a magunk javára, egymás szolgálatában és a teremtett világnak a megóvása érdekében is.

 

Az ember ura önmagának

* Van rá „recept”, hogy ilyen emberré váljunk?

— Azt hiszem, hogy receptekkel a konyafőnökök élnek, hogy minél finomabb ételeket főzzenek, viszont az emberi élet formálásában ilyen recept nincs. Mert amikor valaki különféle ötletekkel áll elő, abban a pillanatban tudják sorolni a(z akár szépnek is tűnő) kifogásokat, vagyis hogy minden embernek egyéni az útja, egyéni úton jut el az Istenhez, a másik emberhez. Ha receptszerűséget kellene mondanom, akkor én így tudnám nagyon egyszerűen megfogalmazni: az ember hitelessége, a hitelesség elnyerése az, ami mindent megelőz. Ez annyit tesz, hogy az ember ura önmagának. Ehhez az előbb említett szempontok rendkívül sokat segíthetnek, viszont ezeket komolyan kell gyakorolni. Ennél pontosabb recept nincs, mert akkor ilyeneket kellene mondani, hogy az ember imádkozzon többet, az idejéből többet fordítson az eszmélődésre, a gondolkodásra. Mindez magától értetődő.

 

Magunkat adjuk, ne javakat!

* Nagy vita kerekedett abból itthon, a közösségi oldalon, egy karácsonyi gyűjtés kapcsán, hogy kinek érdemes, kinek kell segíteni a rászorulók közül. Ön szerint?

— Segíteni kötelező. A felebaráti szeretet világába ez beletartozik, viszont nem szabad elfelejteni, hogy a segítés nem csupán abból áll, hogy valamit adunk valakinek. Ugyan ki az, aki pontosan számba tudja venni, hogy egy másik embernek ilyen értelemben mire van szüksége? Ezzel egy kicsit azt is ki szeretném fejezni, hogy nem biztos, hogy pontosan fel tudjuk mérni, mire van szüksége a javakból annak a bizonyos személynek. Mindegy, hogy miért, talán azért, mert nincsenek olyan adottságai, amelyek képessé teszik, hogy előteremtse maga számára, amire okvetlenül szüksége van, vagy ő maga miért oka annak, hogy oda jutott, ahova. Ha jó szívvel mozdul az ember, az elegendő, hiszen alapjában véve a másik emberre van szüksége. Minden egyes gyűjtés, adományozás akkor ér valamit, ha mindezt azért tesszük, mert annak, akinek segítünk, elsősorban a másik emberre van szüksége, és ez azért fontos, mert egymást kell hogy igazoljuk. Amikor a rászorulót valaki igazán megajándékozza, őszintén, a bizalmával, az odafordulásával, a kinyújtott kezével, a jó szívével, akkor az az illető a legnagyobb ajándékot kapta. Az embert csak a másik ember őszinte odafordulása nyugtathatja meg egy kicsit, ezáltal indulhat el egy olyan kapcsolat egy bajban levő ember és egy másik személy között, amely abból szép lassan kivezeti vagy éppen kiráncigálja. Sosem az adományok teszik ezt, hanem az ember maga. Nehogy elhiggyük, hogy ezekkel az embereket tudjuk formálni, alakítani, változtatni — mindenki önmagát tudja alakítani. Az a cél, hogy ember ember által formálódjon, olyan valakivé, akinek ezen a földön mégiscsak vannak örömei, ha kicsik is, és talán vannak élményei a boldogságról, valamit megsejt a szeretet hatalmából, és akkor már minden megtörtént, amire képes az ember a másikkal kapcsolatban.

 


Szalai Attila felvételei

 

Ki veszi ölébe az időseket?

* Kik szorulnak a leginkább segítségre?

— Én két embercsoportot sorolok ide. A gyerekeket és az időseket. De talán ebben a világban, amelyben élünk, ha a javakat tekintjük, a szükségletek kérdéskörét, akkor a gyerekek felé sokkal könnyebben mozdulunk, hiszen a gyerek ártatlan, rászorul a felnőtt támogatására. Én sokkal, de sokkal inkább a másik népcsoportot látom bajban levőnek, vagyis az időseket. Ez a világ, melyben most élünk, nagy örömmel beszél arról, hogy hosszabb lett az emberi életkor, legalábbis itt, Európában. De arra nem készültünk fel, hogy ezeket a nyolcvan év fölötti, kilencven év körüli embereket vajon ki hordozza. Ki az, aki őket az ölébe veszi? — néha a szó szoros értelmében, de lelki értelemben mindenképp. Azt látom, hogy őnekik sokkal, de sokkal inkább, mindenkinél inkább arra van szükségük, hogy ne magányosodjanak el, és időskorukban visszatekintve az életre nehogy azt mondják, hogy az egész nem ért semmit, feledve, hogy azért fiatalkorukban az élet sok szépségét megtapasztalták. Az időskor terhe bizony nagyon nagy, elsősorban maguknak az érintetteknek, továbbá azoknak is, akik foglalkoznak velük. Az idősotthonainkban, kórházainkban látom, hogy mekkora kihívás is ez.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink