Jókedv, bőség és védő kar

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Jókedv, bőség és védő kar

Ismét van egy kis történetem, amely szinte erre az alkalomra várt és érlelődött bennem az elmúlt hetekben, hónapokban. Mégsem tudom, hogy belekezdjek-e. A múltkor is bírálatot kaptam, mert arról beszéltem, hogy a helységneveinket magyarul kellene használnunk. Pedig annak az esetnek felnőttek voltak...

Ismét van egy kis történetem, amely szinte erre az alkalomra várt és érlelődött bennem az elmúlt hetekben, hónapokban. Mégsem tudom, hogy belekezdjek-e. A múltkor is bírálatot kaptam, mert arról beszéltem, hogy a helységneveinket magyarul kellene használnunk. Pedig annak az esetnek felnőttek voltak a szereplői, a mostaninak viszont gyerekek. Mert az szúrt szemet, hogy egy avatóünnepségen az első sorokban álló kisiskolások nem ismerték a magyar himnuszt. Amíg az egybegyűltek nemzeti imánkat hallgatták, ők nemcsak izegtek-mozogtak, de vihogtak és beszélgettek is. És nem akadt a közelben egyetlen tanító néni sem, aki rendre intette volna őket. Habár a szidásnak nem ott volt a helye és az ideje. Pontosabban nem is megfeddni kell őket, hanem elmagyarázni nekik, mit hallanak. És azt is, hogyan kell ilyenkor viselkedniük. Persze, nem az ünnepség helyszínén, inkább az iskolában. Vagy otthon, a családban. Az időpont éppen alkalmas: ezen a héten, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját.
Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tett pontot Hymnusának végére, melyet ''a' Magyar nép zivataros századaiból” kapott ihletésre írt, de még öt esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nyilvánosság elé kerüljön. És nyolc évtizednek, hogy 1903-ban hivatalosan is a magyar nép nemzeti himnuszává váljon. A költő munka közben aligha gondolt arra, hogy papírra vetett sorainak ez lesz a sorsa, és verse dallá válását sem érte meg. A negyvenes években a pesti Nemzeti Színház a megzenésítésére pályázatot hirdetett, és azt Erkel Ferenc nyerte meg. Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, a református magyarságé pedig a Tebenned bíztunk eleitől fogva (90. zsoltár) volt, de népszerűnek számított a hatóságok által többször betiltott ún. Rákóczi-nóta is.
Azt is tudjuk, hogy jóval később, a szocializmus idején az akkori hatalom felkérte Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik himnusz megalkotására, de mindketten visszautasították. Sőt, a történetírók szerint a megbízást Kodály Zoltán a maga részéről ezzel a megjegyzéssel vette le napirendről: ''Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.”
Bizonyára jó, ezt nem is vitatjuk el, de a mi, mármint az anyaország határain kívül rekedt magyaroknak a kételyei nem is ebben rejlenek. Inkább abban: kié a magyar himnusz? Az a magyar himnusz, amelynek 2006 óta Budakeszin szobra is van. A Magyar Köztársaságban élőké, vagy minden magyaré, éljen a világ bármely pontján? Ez a kérdés talán feleslegesnek is tűnhetne, ha nem lenne mögöttünk december 5-e, ha nem éreznénk, hogy a nemzetben való gondolkodás mennyire divatjamúlttá vált, főleg a ''hivatalos” Magyarországon. A lexikonok szerint a nemzeti himnusz olyan hazafias zenemű, amelyet az adott állam alkotmánya állami jelképként ismer el, illetve amelyet az adott, saját állammal nem rendelkező nemzet vagy nép közös identitásának a kifejezésére hagyományosan elfogad. Kölcsey számára a nemzet ugyanazt a magyar népet jelentette, mint nekünk, kétszáz évvel későbbi utódainak, és 1903-ban is az egységes magyar nemzet himnuszaként emelték törvényerőre (amit Ferenc József sohasem szentesített), de azóta sok minden történt. Ezért nem vitatkozunk mi arról, hogy túlságosan szomorú és mélabús-e a nemzeti imánk vagy sem. Mert a világhálón, ebben az óriási bazárban, mindenféle véleményt találhat az ember, még olyat is, hogy ez a világ legnegatívabb himnusza. A magunkénak tartjuk, mert úgy kezdődik, hogy Isten, áldd meg a magyart. Mint ahogyan a jelenlegi szerb himnusz, a Bože pravde is azt kéri, hogy az igazság Istene mentse meg és táplálja a szerb népet és a szerb földeket. Sőt, a sokak által visszasírt Hej, Sloveni is a szláv népekhez szólt, vagyis nem hozzánk, magyarokhoz, és a szláv szellemet éltette.
Kicsit történelemórásra sikeredett az írásom, de ha a pedagógusok vagy szülők mindezt elmondják a gyerekeknek, akkor nem árt azt sem hozzátenniük, hogy az utóbbi években msgr. Bogdán József törökkanizsai plébános úr Fohász a déli végeken című versét vajdasági himnuszként szokás emlegetni és énekelni.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Jókedv, bőség és védő kar
Zene
Jókedv, bőség és védő kar
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink